Talán még a kommunizmusban sem voltak olyan népszerűtlenek a politikusok, mint most, amikor a vámosnak, a törvényszéki bírónak, az ügyésznek vagy a vállalkozónak egyformán nagyobb a társadalmi ázsiója, mint a miniszternek, helyi, megyei vagy parlamenti képviselőnek. Az pedig mindennél beszédesebb, hogy a parlamenti pártokba, sőt a törvényhozásba vetett bizalom mértéke még a bankokénál is jóval alacsonyabb.

Szóval egyértelmű, hogy politikusaink valamit nagyon rosszul csinálnak, másrészt a szavazó, a lakosság, a társadalom úgy érzi, minden rosszért, szűkebb pátriája és az ország dolgainak kedvezőtlen irányba haladásáért a politikai osztályt terheli a felelősség. És ebből fakadó elégedetlenségüknek sokan hangot is adnak a nyilvános térben, közösségi oldalakon vagy tüntetés formájában, az utcán, ami az elmúlt időszakban mondhatni a hazai közélet mindennapi velejárója. Egyre többen vannak ugyanakkor, akik nem érik be a békés tüntetéssel, a közszereplők határozott, de civilizált hangnemben történő feddésével, számon kérésével. Ők tágabban értelmezik, és próbálják gyakorlatba ültetni az elszámoltathatóság fogalmát, miattuk ma nem politikusnak való vidék Románia.

Az elmúlt hétvégén kormányellenes tüntetők hazakísérték a román alkotmánybíróság elnökét, akinek keresetlen szavakkal fejezték ki a taláros testület határozataival kapcsolatos elégedetlenségüket. Szintén a napokban a kormányzó PSD, egyben a képviselőház elnökének lemondását követelő feliratot pingáltak Liviu Dragnea alexandriai családi házának kerítésére, ugyanakkor vélhetően ugyancsak a kormánnyal elégedetlen polgárok a nyílt utcán inzultálták Dragnea fiát és feleségét.

A közszereplővel, a politikával hivatásszerűen foglalkozó személlyel szembeni kritika határai nyilvánvalóan szélesebbek, mint egy átlag állampolgár esetében, magyarul az előbbi kategóriának többet kell tűrnie, lenyelnie, mint másoknak. Többek között erre (is) vállalkozott, amikor ezt a pályát választotta. Demokráciában, jogállamban, azonban akkor sem gázolhatunk bele a politikusok intim szférájába, ha történetesen őt tesszük felelőssé az adóemelésért, az inflációért és a jogállamiság sárba tiprásáért. „Örvendjenek” bármekkora közutálatnak, őket is megilleti a magánélethez való jog, amelynek védelme sok esetben hangsúlyosabb, mint a véleménynyilvánításhoz fűződő jog korlátlan biztosítása.

Egyszerű: bátran lehet tüntetni a kormány, a parlament, a minisztériumok, a pártszékházak előtt, a politikusokkal szembeni elégedetlenség kifejezésének azonban nincs mit keresnie a célszemélyek otthonánál. Aki az aktuális politikai hatalom távozását a politikusok családtagjainak, szomszédjainak, közvetlen környezetük zaklatása árán követeli, az magát az ellenzéki mozgalmat járatja le és kompromittálja.