És a jelek szerint egyre szaporodnak az effajta akciók. Az éghajlatváltozást olykor egyenesen klímakatasztrófának is divat nevezni, ahogyan divat a Föld halálát vizionálni, emiatt pedig egyre szélesebb körben terjed az úgynevezett klímaszorongás, ökogyász érzése. És ezzel egy időben sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált a múzeumi zöldterrorizmusnak is minősített demonstrációsorozat: az aktivisták kiszemelnek egy műalkotást, fontos múzeumi tárgyat, és annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet a Föld helyzetére, leöntik a festményt fekete olajjal, krumplipürével, beszórják liszttel, hozzáragasztják magukat, stb. Épp a napokban jelentette be az olasz kulturális miniszter, hogy a hasonló, egyre gyakoribb cselekedetek miatt drágulnak a múzeumi belépők Olaszországban, mivel a festményeket, installációkat, a múzeumok, gyűjtemények alkotásait és épületeit célba vevő értelmetlen, alaptalan erőszak azonnali beavatkozást igényel.

Mint annyi minden, ez a jelenség is élesen megosztja a közvéleményt. Vannak, akik helyeslik a hasonló jellegű akciókat, és úgy érvelnek: jogosak a demonstrációk. Hiszen a műemlékek, műtárgyak gondozása, megőrzése közben a nagyhatalmúak elfelejtik komolyan venni, hogy sokkal jobban kellene vigyázni bolygónkra, amelynek kincsei a gátlástalan emberi tevékenység miatt veszendőbe mennek. Az is a klímaaktivizmus hangos érve, hogy ha nem a hasonlóan felkiáltójeles, nagy médiavisszhangot kiváltó cselekvést választanák, akkor a kutya se figyelne rájuk.

Valljuk be, van abban valami, hogy az iszonyúan felgyorsult hírversenytől, az információáradattól, a különféle ideológiai frontok mentén történő csatározásoktól lármás médiavilágban semmi relevanciája nem lenne ma annak, ha valaki csendesen, békésen próbál tenni a Föld megmentéséért.

Minimum egy olyan értékű műkincset „kell” ehhez barbár módon célkeresztbe venni fekete olajjal, mint egy Botticelli- vagy Klimt-festmény…

Aztán azzal is érvelnek a múzeumi terrorizmust helyeslők, hogy „csak figyelemfelkeltés volt, hiszen a képeket üveg védi, így azok tulajdonképpen nem sérültek meg”. Ez az érv rendkívül gyenge lábakon áll. Hiszen ily módon a műkincsrombolás hasonlatos a könyvégetéshez: „égessük csak nyugodtan a könyveket, hiszen maga az eredeti kézirat nem sérül ezáltal”… Holott éppen az akció szimbólumértéke a fontos, az, hogy a hasonló cselekedetek zöld jelzést adnak a műalkotás-gyalázásnak.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig széles körűen lehet alázni, rombolni a művészetet, lehet égetni a könyvet, dönteni a szobrot, lábbal tiporni az emberi kultúra emlékeit.

Persze sokan vannak, akik elszörnyedve figyelik, amint sorra támadások érik nagy európai múzeumokban a műkincseket, hogy jelentős alkotók munkáját, hagyatékát károsítják meg a klímaaktivisták. Feltehető a kérdés: mégis konkrétan mi köze a kettőnek egymáshoz? A bolygó élővilágának megőrzése kicsit olyan, mint az egészség megőrzése: egy egész hatalmas, bonyolult rendszer következetes óvását, odafigyelő, körültekintő működtetését igényli.

A bolygó védelme pedig közös érdek és a Föld közös tulajdon: mindenkié. A fegyvergyártóké és majdani unokáiké ugyanúgy, mint a klímaaktivistáké és majdani unokáiké. És mindenkinek ugyanúgy szem előtt kellene tartania, hogy vigyázni kellene rá – mégpedig erőszakmentesen.

A berlini természettudományi múzeumban az őslénycsontvázat kiszemelő éghajlatvédő csoport tagjai azt közölték, ha nem akarunk úgy járni, mint a dinoszauruszok, és nem akarjuk kockáztatni a kihalást, akkor most kell cselekednünk. De aki ezt műtárgyrombolással akarja elérni, vajon nem bizonyul barbárabbnak, embertelenebbeknek, mint mondjuk a kultúra iránt érzéketlen ősállat?