2009. április 09., 23:242009. április 09., 23:24
A musical műfajáról van szó, azonban Liza Minelli kínai kollégái nem a Cabaret vagy a József és a színes, szélesvásznú esőkabát című darabokat adják majd elő a sanghaji Broadwayen, hanem egy másik klasszikust: Marx A tőke című örökbecsű művét állítják színpadra, sok-sok tánccal és zenével. Az ötlet zsenialitásával nehéz vitatkozni, hiszen A tőke nem az a Szívhangok-bonyolultságú, habkönnyű mű, amelyet az egyszerű fűszer- és kígyóepeárus is megérthetne a sanghaji piacon. Éppen ezért a musicalesítés révén talán tényleg sikerül majd megtalálnia az utat az egyszerű kínaiak szívébe. Mindenesetre már eleve rajongó csodálattal tekintünk az ötletgazdákra, és erőt, valamint forradalmi lelkületű kitartást kívánunk az olyan passzusok megzenésítéséhez, mint „A tőke: mozgás, különböző stádiumokon áthaladó körforgási folyamat, amely viszont maga is a körforgási folyamat három különböző formáját öleli fel. Ezért csak mint mozgást lehet megérteni, mint nyugvó dolgot nem.” Ha sikerül az ambiciózus vállalkozás, akkor garantált a világsiker, hiszen a fülbemászó dallamú új zeneműveket minden színpadon szívesen látják-hallják. Egy lendületes, proletár elszántságtól fűtött sláger ráadásul a baloldal új himnuszává is jó eséllyel válhatna, hiszen az Internacionálé nem csak megkopott, de kompromittálódott is kissé a kommunisták tömeggyilkosságra épülő diktatúrái miatt. Még akkor is, ha ezt egyesek nem így gondolják – mint például a notórius 56-tagadó Havas Szófia, aki az MSZP miniszterelnök-jelölő kongresszusát meghekkelve orvul lejátszatta a halhatatlan dallamokat a nagygyűlés végén. Egy új, hangzatos dal azonban csodákat tehetne: képzeljük el, amint Lendvai pártelnöknő vagy Geoană pártelnök cilinderben és frakkban és A tőke legismertebb betétdalát harsogva, jupiterlámpák fényében, szteppelve vonul be a pártkongresszus megnyitójára. Ha már eddigi áldásos tevékenysége nem, talán ez még hozzájárulhat a baloldal népszerűségének növekedéséhez.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.