Miután a brüsszeli bürokrácia és az uniós tagállamok vezetőinek többsége éveken át üzletelt Vlagyimir Putyinnal, s ezen a pragmatikus, érdekvezérelt hozzáálláson a Krím-félsziget orosz annektálása után sem változtatott, Ukrajna február végi megtámadása óta nemcsak hamut hint a fejére, hanem valamiféle elkeseredett önkorbácsolási kísérletbe kezdett. A köztudottan bumerángeffektussal járó szankcióknak az Oroszország gazdasági ellehetetlenítésére, s ezáltal a háború megállítására történő, egyfajta csodaszerként való emlegetése a bizonytalanság érzését fokozza az európai átlagemberben.

Különböző uniós országokban készült felmérések garmadája mutatta ki, hogy a megkérdezettek többsége elítéli az orosz agressziót, tart is Moszkvától, de ennél jóval nagyobbak azok a félelmek, amely az életszínvonal esetleges csökkenéséhez, a mindennapokat érintő gazdasági, energetikai válsághoz kötődnek. A mielőbbi béke iránti vágy ugyanakkor minden józan gondolkodású európai számára természetes.

Ebbe az érzelmi útvesztőbe lép be felelőtlenül az a politikus, aki azt mondja: olyan szankciókkal sújtjuk Moszkvát, ami nekünk is fáj, viszont elhozza a békét. Miközben mostanság divatos különböző történelmi párhuzamokkal élni, arról nem illik beszélni, mikor sikerült legutóbb embargókkal meghátrálásra késztetni agresszívvá vált atomhatalmakat.

A helyzet cseppet sem egyszerű, hiszen valamilyen módon mégiscsak lépni kell Oroszország megállítása érdekében. Hogy ezt miként lehet megtenni úgy, hogy a NATO – érthető módon – egy kívülálló ország védelmében nem kockáztatja meg a harmadik világháborút? Nem tudom. Nálam okosabbak sem ismerik a jó választ. A megoldás keresése közben azonban Európának nem kellene saját lakosságának ellenségévé válnia. A most zárult EU-csúcs résztvevői büszkék az olajembargó kompromisszumos elfogadására, miközben tisztában vannak az élet minden területére kiható döntés magas költségeivel.

Nem politikai hovatartozás kérdése, ugyancsak kutatások jelzik: az európaiak csak azokat a szankciókat támogatják, amelyek nem vonnak maguk után áremelkedéseket, más negatív következményeket a mindennapokra. Márpedig azt senki sem vitatja, hogy az energiaembargók egyrészt áremelkedéssel, másrészt ellátási kockázatokkal fenyegetnek.

A Magyarország által elért siker, miszerint a csővezetéken keresztül érkező nyersolajra átmeneti embargómentesség vonatkozik, nem változtat a lényegi kérdésen. Oroszország háborúja a kétéves járványhelyzet után újabb csapást mért megélhetésünkre, az erre adott európai válasz pedig ugyancsak a mindennapjainkat nehezítő csapásokkal igyekszik büntetni az agresszort. Mi nézhetjük tovább a híradók ukrajnai harci beszámolóit, és izgulhatunk az árak és a számlák miatt.