Lököttek kampányhintája

Hosszú esztendők óta támadnak, mi pedig hosszú ideje védekezünk, és ez mindenkinek megfelel: ettől erősödik mind a támadó, mind a védekező. A védelem tulipános bástyájából néha lemászik valaki, és nagy dérrel-dúrral nekifeszül a roskadozó várfalon belül rozsdázó-nyikorgó hintának, ám előtte hiába mondja fel ugyanazokat a varázsszavakat, a negyed évszázados álmokat (egyenjogúság, önrendelkezés, szabad anyanyelvhasználat, kölcsönös megbecsülés, biztonság, fejlődés, miegymás), a hinta nem leng ki, csak fájóan recseg-ropog.

A várvédőket soha sem lehet felelősségre vonni – merthogy nekik a legnehezebb, hiszen ott kell lenni, ki kell állni, ki kell harcolni, és különben is, mi tettük oda őket, hogy érdekvédelmezzenek, miközben mi csak hintázgatunk, kommentálgatunk-kommentelgetünk. Úgyhogy higgyük el nekik, hogy ők majd megvédenek, és hogy nemsokára megint ott hintázhatunk szép nagy ívben, ahol akarunk.

Mindez négyévente megismétlődik, majd jön az úgymond nagy csata, aminek tulajdonképpen semmi értelme, csak arra jó, hogy a benne résztvevő ólomkatonák, bajtársak és ellenségek megkenjék egymást zsíros tisztségekkel, és a következő négy évben süppedő bársonyszékből vonogassák a vállukat, hogy hát ez nem időszerű, nincs meg a konjunktúra, hiányzik a politikai akarat, túl nagy az ellenszél. Közben a magára hagyott, romos várban a hinta meg-megmozdul – a belőle kiszökő világgámenők dobbantása még inkább felerősíti a maradásban szenvedők émelygését.

Hogy „pont most nem kellene ilyen sötét képet festeni, ennyire destruktívan hozzáállni, lelombozni, megosztani, ártani, rombolni”?! Hát akkor most szögezzük le: a kampánynyitón elhangzott, a következő szűk hónapban mantraként ismételgetett ígérgetések százszoros léptékkel távolabb állnak a valóságtól, mint ez a kis hintás tanmese, amellyel képtelenség ellensúlyozni az alaptalan, gusztustalan ámítást, humbukot az óriási méretaránybeli különbségek miatt.

Az a legfájóbb, hogy – az elmúlt negyed évszázad példáját követve – senki nem vállal felelősséget az elhangzottakért, senki nem vesz annyira komolyan minket, hogy megfogadja: „ha ígéretem nem teljesül, négy év múlva átadom a helyem a mögöttem álló várvédőknek, hiszen szavamnak súlya van, és ezt nekem is éreznem kell”. Mert vagy mindent egy lapra téve, teljes erőbedobással küzdünk utolsó óráinkban is a gyermekkori vágyálmok megvalósításáért, vagy elismerjük, hogy közben meg- és kiöregedtünk, negyed évszázados ábrándjaink pedig teljesíthetetlenek. Hagyjuk abba végre a hülyítést – ha már csak víziókkal, illúziókkal, hazugságokkal tudunk mozgósítani, akkor inkább álljunk le. Mert hányinger környékez.