2010. szeptember 13., 10:122010. szeptember 13., 10:12
Furcsa amúgy, hogy a megemlékezések többnyire szélsőjobboldalinak tartott szervezetek nevéhez fűződnek. Ez azt jelzi, hogy a szervezők nagy nemzeti felbuzdulásukban megfeledkeznek arról, hogy Horthy a szélsőjobbot is ugyanúgy megvetette, mint a szélsőbalt, azaz a kommunistákat, Szálasi és Rákosi egyszerre ültek börtönben, és legendás az az incidens, amelynek során az Operaházban személyesen pofozott meg egy impertinens nyilast.
Persze ettől függetlenül nem ad büszkeségre okot, hogy a második világháborúban a nemzetiszocialista Németország mellett kellett hadba lépni – éppen az elcsatolt területek egy részének „visszaadása” miatti hála jeleként. Ez volt az ára annak, hogy a revízió, amellyel a Horthy-rendszer önmagát legitimálta, legalább részben megvalósult.
Mindezek mellett – és annak ellenére, hogy a kormányzósága idején vezették be a szégyenletes zsidótörvényeket – durva történelemhamisítás a kommunisták szóhasználatával „Horthy-fasizmusról” vagy diktatúráról beszélni, mint ahogy etnikai szempontból a bécsi döntés igazságosabb volt a trianoni diktátumnál.
Persze ettől az esemény még ellentmondásos marad, hiszen nem túl dicső, hogy a magyar nemzettel szembeni igazságtalanság – a náci diktátor katonai érdekei nyomán – Hitler kegyéből nyert legalább részben orvoslást. A mostani rendezvények lelki mozgatórugója bizonyára az, hogy a hetven évvel ezelőtti felszabadulás olyan sikerélményként él a köztudatban, amelyhez foghatót azóta sem élt meg az erdélyi magyarság.
Ám ez visszatekintve nem nevezhető történelmi sikernek, hiszen négy év múlva már a visszakapott területek kiürítése volt napirenden. A visszafogott megemlékezés joga ettől eltekintve elvitathatatlan, de nem ártana odafigyelni arra, hogy az emlékezés ne tűnjön öncélú provokációnak, ne torkolljon harsány melldöngetésbe és más nemzetiségek megsértésébe. És ami a legfontosabb: hogy a szélsőségek ne sajátíthassák ki maguknak.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.