Furcsa amúgy, hogy a megemlékezések többnyire szélsőjobboldalinak tartott szervezetek nevéhez fűződnek. Ez azt jelzi, hogy a szervezők nagy nemzeti felbuzdulásukban megfeledkeznek arról, hogy Horthy a szélsőjobbot is ugyanúgy megvetette, mint a szélsőbalt, azaz a kommunistákat, Szálasi és Rákosi egyszerre ültek börtönben, és legendás az az incidens, amelynek során az Operaházban személyesen pofozott meg egy impertinens nyilast.

Persze ettől függetlenül nem ad büszkeségre okot, hogy a második világháborúban a nemzetiszocialista Németország mellett kellett hadba lépni – éppen az elcsatolt területek egy részének „visszaadása” miatti hála jeleként. Ez volt az ára annak, hogy a revízió, amellyel a Horthy-rendszer önmagát legitimálta, legalább részben megvalósult.

Mindezek mellett – és annak ellenére, hogy a kormányzósága idején vezették be a szégyenletes zsidótörvényeket – durva történelemhamisítás a kommunisták szóhasználatával „Horthy-fasizmusról” vagy diktatúráról beszélni, mint ahogy etnikai szempontból a bécsi döntés igazságosabb volt a trianoni diktátumnál.

Persze ettől az esemény még ellentmondásos marad, hiszen nem túl dicső, hogy a magyar nemzettel szembeni igazságtalanság – a náci diktátor katonai érdekei nyomán – Hitler kegyéből nyert legalább részben orvoslást. A mostani rendezvények lelki mozgatórugója bizonyára az, hogy a hetven évvel ezelőtti felszabadulás olyan sikerélményként él a köztudatban, amelyhez foghatót azóta sem élt meg az erdélyi magyarság.

Ám ez visszatekintve nem nevezhető történelmi sikernek, hiszen négy év múlva már a visszakapott területek kiürítése volt napirenden. A visszafogott megemlékezés joga ettől eltekintve elvitathatatlan, de nem ártana odafigyelni arra, hogy az emlékezés ne tűnjön öncélú provokációnak, ne torkolljon harsány melldöngetésbe és más nemzetiségek megsértésébe. És ami a legfontosabb: hogy a szélsőségek ne sajátíthassák ki maguknak.