Fotó: Páva Adorján
1. A Kolozsváron elképzelhető leglehetetlenebb helyen volt a Krónika első szerkesztősége, a Donát út fölött a dombon, a Fellegvár mögött.
2019. október 30., 18:332019. október 30., 18:33
Gyakorlatilag képtelenség volt megközelíteni, gyalogosan csak kemény hegymászással, busszal a fél város megkerülésével, autóval meg… Akkoriban csak a vezetőknek volt autójuk, nagy fekete szolgálati járgányok, úgy könnyű volt eljutni bárhová.
Na, de én nem voltam vezető, így hát gyalogoltam felfelé az irgalmatlan kaptatón, a Rosetti utcán, 1999. október végén, valami fotókiállításról szóló cikket vittem be a szerkesztőségbe. Akkoriban az internet még csak kezdett elterjedni nálunk, de csak a kiváltságosak jutottak hozzá, így hát a tudósítás egy floppin csücsült a táskámban.
A Krónika szerkesztősége egy három- vagy négyszintes villában működött, ott minden szoba minden sarkában gubbasztott valaki egy szövegszerkesztő és egy rakás papír társaságában, az emeletek között pedig folyamatosan le-fel száguldozott valaki.
Az első Krónikák akkorák voltak, mint egy lepedő, egy kisebb íróasztalt simán le lehetett teríteni velük, ezért rengeteg szöveget kellett írni, hogy megteljenek, no, hát ezért volt szükség ennyi emberre. Én nem voltam alkalmazott, csak külsős és igazából nem is gondoltam komolyan az egészet. Főleg azért, mert éppen függőben volt, hogy felvesznek-e egy másik, kecsegtetőbb sajtóprojektbe. Felvettek és évekre ejtettem a Krónikát, de az indulásánál ott voltam.
2. Erdélyben, Kolozsváron, a médiában valaki vagy volt, vagy lesz valakinek a kollégája, ez évtizedes szabály, ami folyton érvényesül. Miután a Krónika alapítása és indulása körüli első eufória elmúlt, miután megtörténtek az első lapvezetői és szerkesztői idegösszeomlások, felmondások, elbocsátások és kiderült, hogy mégsem annyira fenékig tejfel a lap állapota, ahogy azt a legénység kezdeti behergelése idején ígérték, szóval a kezdeti hőskor évei után a Krónika szerkesztősége már jóval kisebb létszámmal működött (és persze jóval kevesebb pénzből).
Akik maradtak, vagy igazán elhivatott újságírók voltak (és azok most is), vagy olyanok, akik más lehetőség híján beszorultak az állásukba (volt még egy harmadik kategória is, azoké, akik átjáróháznak használták a Krónikát, pár hónapot dolgoztak, majd továbbálltak). Ekkoriban volt a második találkozásom a Krónikával, a hétvégi Szempont melléklet társszerkesztőjeként pedig állandósult is a kapcsolatom a lappal. Addigra az erdélyi sajtópréri megtelt a hajdan a pályát a Krónikánál kezdő újságírókkal (jutott belőlük Magyarországra is).
Akik maradtak, azokból állt az egyik legjobban, legolajozottabban működő munkaközösség és műhely, amelyet ismertem. És amelynek – mire észbe kaptam – magam is hosszú évekig szerves részévé váltam, immár a politikai rovat vezetőjeként és publicistaként.
3. A Krónikától akkor távoztam, amikor éreztem, hogy megfulladok. Mert megalázóvá vált a szerkesztőjének lenni egy olyan lapnak, amelynek a vezetése láthatóan csúfot űzni kíván mindenből, ami média, sajtónyilvánosság és véleményformálás.
A hanyatlás évekkel korábban kezdődött, egy másik tulajdonos és vezetés alatt. A tulajdonost nem igazán érdekelte a lap, helytartó képviselői pedig abból űztek sportot, hogy önmagukat túllicitálva újra és újra bizonyítsák totális hozzá nem értésüket. Ez engem egészen közelről érintett, mivel addigra én lettem a Krónika főszerkesztője. Fél évig. Ennyi volt benne, tovább nem lehetett már csinálni.
Hét évvel ezelőtt jöttem el, úgy tűnik, végleg. Az a csapat, amely ott maradt, pár embert leszámítva most is ott van és dolgozik a szerkesztőségben. A Krónika pedig azóta is minden hétköznap megjelenik, bár az olvasók valószínűleg nem is sejtik, micsoda húsz év volt, micsoda örömök és bánatok, sikerélmények vagy éppen embertelen erőfeszítések árán sikerült a szerkesztőségnek összehozni a lapot. Isten éltesse a húsz éves Krónikát, Isten éltesse a krónikásokat, bárhol is legyenek!
Fall Sándor
A Krónika főszerkesztője 2008-ban
Tisztelt Olvasó, húszéves lett a Krónika, napra pontosan két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot először az erdélyi magyar közéleti napilap, amelynek mai száma születésnapi különszám, mégpedig a 21. évfolyam 5244. lapszáma.
Bosszant, hogy nem találom a Krónika 1999. október 30-án megjelent első lapszámát a sajtótörténeti relikviákat tároló kartondobozaimban, pedig biztosan tudom, hogy megvan, hiszen az elmúlt húsz évben többször is járt a kezemben.
Húsz év távlatából most már hála az égnek kijelenthető, hogy nekem csak epizódszerep jutott a Krónika életében, de nagyon köszönöm a gondviselésnek ezt az 1+2 évet.
A Krónikát – úgy vélem – nagyon sokan kezdetként éltük meg. De ez egy összetett, sokféleképp látható kezdet volt.
Annyira nehéz a Krónikáról írni. És legalább annyira könnyű is. Körülbelül úgy, ahogy az ember a fiatalságát próbálja felidézni.
Valamikor a 2000-es évek elején a Krónika szerkesztőségében egy lapindító értekezleten a kultúra rovat képviselője többek közt egy olyan cikket ajánlott a másnapi lapszámba, ami Bethlen Gábor fejedelem buzogányáról szólt.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
Európa forrong a migránsáradat miatt. Nem csak az éppen lecsengett nagy-britanniai tömegtüntetések jelzik, hogy a hatóságoknak sürgősen lépniük kell, hanem az Európai Unió területén egyre sűrűbben bevezetett határellenőrzés is ezt mutatja.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!