Sajnos a hazai társadalom azonban már nem reménykedik abban, hogy a döntéshozók bár valamennyire is megbízható, megnyugtató intézkedéseket foganatosítanak. Az elmúlt nyolc hónapban ugyanis egyre inkább elvesztették hitelüket: „jelesre” vizsgáztak kapkodásból, egymásnak ellentmondó, ad hoc döntésekből. Kezdeményeztek valamit, aztán gyorsan érvénytelenítették, hoztak más rendeleteket, majd azokat is visszavonták, és így tovább.

A vak is láthatja, képtelenek bár a lehetőségek szerint észszerűen, következetesen viszonyulni az önmagában is számos fronton kiszámíthatatlanságot szülő járványhelyzethez. Tegyük hozzá azt is, nem alaptalanok a meglátások, miszerint az önkormányzati és parlamenti választások megtartásának rendeltek, rendelnek alá számos, a járványügyi szabályozásokat illető döntést.

Eleve szkeptikusan viszonyul a lakosság a döntéseikhez, így nem csoda, hogy hideget és meleget is kapnak az elképzelések. Az is, miszerint fokozatosan megnyitnák az óvodákat és iskolákat. (Ha kinyitnak, az a baj, ha bezárnak, az a baj...) A kiszivárgott sajtóértesülések szerint mindezt attól függetlenül tennék, hogy az egyes megyékben, településeken milyen a koronavírussal fertőzöttek aránya. Épp e cikk megírása közben érkezett a hír, hogy az egészségügyi miniszter cáfolta is gyorsan az információt, mondván: csak akkor nyitnak ki az iskolák, ha csökken a fertőzések száma. Íme, kiváló példa arra, mennyire gyorsan változik a helyzet: az ember már nem is ámul el azon, hogy a hatóságok mintha dróton rángatott marionettnek tekintenék a lakosságot.

Az is okkal nehezményezhető, hogy az elmúlt hónapokban gyakorta diszkriminatív, egyáltalán nem körültekintő előírások születtek. Sokan vetik fel jogosan: ha bezárták az iskolákat, miért lehetnek nyitva a plázák? Mit ér, hogy zárva a tanintézetek, ha a diákok közben simán együtt bulizhatnak, szórakozhatnak? Vagy: ha színházba, moziba nem lehet járni, vajon kocsmába menni miért lehet? Hiszen a vírus nem válogat, nem aszerint jut be a közösségekbe, hogy hol folytatnak a gazdaság vagy politikum számára előnyös avagy kevésbé jövedelmező tevékenységet.

Az iskolák újranyitásával kapcsolatban egyébként jogosan merülnek fel pró és kontra érvek. Visszatetsző, hogy miközben lassan az egész országot megbénítja a járvány, és egyre több település kerül vesztegzár alá, a hatóságok épp akkor kezdik fontolgatni, hogy kinyitják a tanintézetek kapuit. A szakértői vélemények szerint nagy az esély arra, hogy a gyerekek zöme tünetmentesen vészelheti át a fertőzést. De mi a garancia arra, hogy nem adják át idősebb családtagjaiknak, akik veszélyeztetett korosztálynak minősülnek?

Másfelől az is igaz, hogy az iskolába járás a társadalom egy része számára megoldást jelentene a mindennapok megszervezésében: sok szülő nem tudja megoldani a kisebbek felügyeletét, ezért otthoni munkára kényszerül ő is, ami hosszú távon nyilván nem eredményes. Közben persze a távoktatás sok sebből vérzik, bár az ország legnagyobb részén kötelező, az ígéretekkel ellentétben sok helyen sem a tanárok, sem a diákok nem kaptak hozzá felszerelést.

Kár is lenne tovább sorolni a hiányosságokat, ellentmondásokat, a teljesen kiszámíthatatlan döntéseket. Egyvalami valószínűnek látszik. Kívánatos lenne, ha a hatóságok legalább részben azt az üzenetet közvetítenék a társadalom felé: bár valóban nem könnyű a helyzet, de igyekszenek megnyugtató, megbízható intézkedéseket, szabályozásokat vezetni be. Az biztosan nem lenne baj.