2010. március 16., 10:442010. március 16., 10:44
De legalább arról, ami gyermekkori olvasmányélmények alapján kitörölhetetlen marad az emlékezetben: a magukat a hívó szóra a birodalom, Európa minden tájáról hazaverekedő magyar huszárokról, elkötelezettségükről. Vagy csak úgy egyszerűen arról, amire igennel válaszolunk, amikor az ötéves nekünk szegezi: apa, mi magyajok vagyunk? Azaz a lényegről.
De nem lehet, még nem. Húsz éve szisztematikus gyanakvás övezi az erdélyi magyart március 15-én: fókuszban másfél millió potenciális revizionista. Ha szobrot akar emelni Kossuthnak, Petőfinek, Bemnek, ha huszáregyenruhát ölt, ha felvonul a piros-fehér-zöld alatt, kokárdát tűz a mellére, akkor olyan nincs, hogy bele ne magyaráznának Nagy-Magyarországot, nosztalgiát, szeparatizmust. Két évtized sem volt elegendő megtanulni, hogy 1848. március 15., illetve 1990. március 19–20. nem egymásból következő eseménysor, és hogy a gyertyás-könyves jogkövetelést nem szabad összemosni a fegyveres küzdelemmel, a „csak” ünnepelni vágyó gyalogmagyart a fekete bomberdzsekit, bakancsot meg barettsapkát hordó, vagánykodó székely gárdistával.
Értelmiségiek bizonygatják, mennyire kedvelik, sőt tisztelik a magyart, elvégre Jonival, Locival rúgták a bőrt a grundon, tinédzserkori szerelmük egyikét Ildikónak, Erikának hívták, nem létezik itt semmiféle konfliktus többségi és kisebbségi között, az egész műbalhét a politikusok szítják az anyanyelvhasználattal, magyar egyetemmel meg autonómiával. Dehogy van itt magyarfóbia, kérem! Aztán mégis a szobortalapzatot, kopjafa tövét, emléktábla oldalát koszorúzók adják az egész napos bréking nyúzt, a magyar legyen büszke román állampolgárságára, de ne magyarkodjon, és természetesen, érezze csak itthon magát – de csakis jó románként. Ha viszont ünnepelni akar, akkor azt tegye meg otthon. Értsd: odaát. Addig is, amíg itthon teszi, rendelni kell mellé rendőrt, sok-sok egyenruhás és civil rendőrt.
Tessék mondani, szabad magyarnak lenni?
Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelevenítő aktivista „megmondóember” vagy a matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet.
Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.