Félnyelvűség

A lajstrom szerint például a Lacul Roşu Gyilkos-tó helyett Piros tó, a Banat Bánság helyett Bánat, a Sanatoriu pedig szanatórium helyett Szenátus. (Ez utóbbi persze értelmezhető a bukaresti politikum burkolt bírálataként is). A baj csak az, hogy a lista nem a Showder Klubba készült, hanem azzal a céllal, hogy Nagyvárad polgárai az azon szereplő megnevezéseket tartalmazó utcanévtáblákat szereljenek házaikra. Márpedig a névsor alapján nagyon úgy tűnik, hogy aki a fordítást készítette, az sem románul nem tud, sem magyarul – viszont legalább a várost sem ismeri.

Ezzel persze bizonyára sokan vannak így – ám éppen ezért nem is kísérleteznek az utcanévfordítással. Az igazi felelősség azokat terheli, akik a listát jóváhagyták, és  fölengedték a világhálóra. Az ugyanis még a kisebbik baj, hogy saját magukat nevetségessé teszik, ám ezzel a félrefordított kezdeményezéssel az egész város nevetség tárgyává válik – arról nem is beszélve, hogy a kétnyelvűségre vonatkozó, amúgy jogos követeléseket is hiteltelenné teszik. A lista alapján kihelyezett táblákat ugyanis kétnyelvűnek nem lehet nevezni – legfeljebb félnyelvűnek. Vagy félkegyelműnek. Ha már a történelmi utcanevek használatát a románok ellenkezésétől félve nem szorgalmazzák, akkor vehetnék a fáradságot, hogy értelmes emberre bízzák a fordítást. (Bár egyes szászföldi településeken nem jelent gondot a történelmi nevek használata sem).

Ám ha a magát magyar érdekképviseletnek nevező szervezettől csak ilyen színvonalú kezdeményezésekre telik, akkor a magyar nyelv hivatalos használatára vonatkozó követelések tényleg elmehetnek a levesbe. Vagy a Piros tóba, ha úgy tetszik. Amúgy mielőtt valaki azt hinné, hogy kívülállóként szorgalmazom az érintettek felelősségre vonását, közlöm, hogy jómagam is a város polgára vagyok, személyimben lakcímként a Nagyvásár tér, azaz román nevén Piaţa 1 Decembrie szerepel. Illetve, stílszerűen, hogy az illetékesek is értsék: a December 1. piac.