Dél-Amerika

Miközben ugyanis Európa hagyományos futballnemzetei egy szerény, egygólos győzelemért vagy a döntetlenért is úgy küzdenek, mint az egyszeri proli a leárazott LCD-tévéért a pláza elektronikaicikk-osztályán, Latin-Amerika száguld, mint annó Simón Bolivár a spanyol gyarmattartók ellen.

Még a papírforma-eredményeket is csak Dél-Amerika tudta szállítani (az Európa becsületét védő hollandokon és portugálokon kívül): Argentína a vébé hangulatába még nem belerázódva, csupán egy góllal verte meg Nigériát, de aztán Dél-Koreának már emlékezetes meccsen mutatta meg, milyen a gaucho virtus. Brazília pedig meglehetősen szokatlan stílusban, inkább a védelemre bízva a meccs terheinek oroszlánrészét, de aztán a támadósor villanásai révén biztosította be a sima győzelmet Észak-Korea és Elefántcsontpart ellen.

De ha már a nagyok hozták, amit kellett, akkor a második vonal sem szégyenkezhet: Paraguay a címvédő olaszokkal játszott az utóbbiak számára megalázó döntetlent, a szintén latin-amerikai mexikóiak pedig a legutóbbi vébéezüstérmes franciákat gondolkodtatták el azon, hogy a labdarúgó-pályafutás helyett lassan talán célszerűbb lenne megfontolni, hogy átnyergeljenek a kevesebb nemzetközi figyelmet hozó, de annál több sikerrel kecsegtető csigagyűjtő-kisiparosi szakmába. Uruguay és Chile meg csöndben, a nagyok árnyékában szintén hozta a kötelezőt.

És akkor az obligát kérdés: miért van az, hogy Európa eddig csupán annyira bírt kemény lenni, hogy a harmatos liliomszál hozzá képest maga a dühöngő bika? A válasz: fogalmunk sincs. Nem vagyunk a labdarúgás hivatásos „megmondóemberei”, csak egyszerű szurkolók, akik azt látják, hogy az öreg kontinens eddigi nagyágyúi sorozatosan sülnek be, miközben az óceánon túliak menetelnek. Hogy ennek az az oka, hogy az európai válogatottak állománya kiöregedőben van, vagy csak egyszerűen unják a hajtást, és eszük ágában sincs a holtidényben holmi nemzeti vagy kontinentális büszkeség érdekében agyon rúgatni magukat, amikor egy-két hónapon belül kezdődnek a topbajnokságok, ahol anyagilag is megéri játszani, fogalmunk sincs. Csak annyit tudunk: egyre jobban szeretjük az őszinte dél-amerikai focit, amely még akkor is hajtósabb és látványosabb, ha a védekezésre és a kontrákra épít.

Éppen ezért ígérkezik emlékezetesnek a négy év múlva Brazíliában megrendezendő világbajnokság. Nem mintha ott jobb lenne a szervezés vagy a közbiztonság, mint Dél-Afrikában, hanem azért, mert ott az emberek imádják, értékelik és kikövetelik a jó focit. No és nem utolsósorban azért is, mert ott a FIFA által olyannyira óvott nemzeti hagyományt nem a pocakosodó sowetói buszsofőrök artikulátlan vuvuzelakoncertje jelenti, hanem a lenge öltözetű, párductestű lányok vad szambatánca.