A méltatlankodó hangnem arra irányul, hogy miközben Románia területének több mint 70 százalékában több-kevesebb intenzitással szárazság pusztít, a román állam öntözővizet értékesít… Magyarországnak. Egy aradi tévécsatorna riportjából kiderül, hogy egy évtizedekkel ezelőtt kötött szerződés keretében az Országos Talajjavító Hatóság adja el az elsősorban a Marosból származó vizet, amellyel a határ túloldalán korszerű berendezések segítségével locsolják a termőterületeket.

„Nézzék, milyenek a gabonatáblák, milyen bőséges a termés odaát, miközben nálunk kicsorbul az eke a száraz göröngyökben” – panaszolja leplezetlen irigységgel a magyar–román határ innenső oldalán meginterjúvolt aradi gazda. A bukaresti hírtelevíziókat is bejárt „vízügylet” kapcsán a kommentárok elsősorban a romániai öntözőrendszer elsorvasztását siratják. Másfelől viszont erősen kicseng a híradásokból egy nagy adag magyarellenes indulat is, amely a kilencvenes évek elején elburjánzott „Nem adjuk el az országunkat” szlogenre hajazva azt üzeni: nehogy már a magyaroknak adjuk a drága jó román vizet! Még akkor se, ha mi semmit nem vagyunk képesek kezdeni vele.

Holott az öntözőrendszerek sorsa is beszédes példája annak, miként lehet hagyni tönkremenni valamit ebben az országban, ami működik, majd miként lehet elszalasztani a lehetőséget a helyreállításra. Romániában a rendszerváltáskor még több mint kétmillió hektáron folyt mesterséges öntözés, az irrigációs rendszer azonban a hanyagság, a hatóságok nemtörődömsége, a források hiánya miatt folyamatosan zsugorodott az elmúlt évtizedekben, ennek nyomán jelenleg mindössze alig több mint 300 ezer hektáron, kétezer kilométeres csatornahálózaton keresztül öntözik a mezőgazdasági területeket.

Noha a hatóságok, az illetékesek mindannyiszor hangsúlyozták, mennyire létfontosságú a hazai agrárium működtetése szempontjából (a versenyképességről nem is beszélünk) korszerűsíteni, bővíteni kívánják az elöregedett, sok helyen használhatatlanná vált öntözőhálózatot, ebből gyakorlatilag semmi nem történt. Bár a mindenkori román kormányok agrárminiszterei számára papíron és a nyilatkozatok szintjén prioritást jelentett az öntözés kérdése, számottevő lépések nem történtek, és bár legutóbb a korrupciós vádak miatt lemondásra kényszerült Adrian Chesnoiu is eurószáz milliós beruházásokat helyezett kilátásba a rendszer korszerűsítésére, a gazdák többsége esőért imádkozik, mert nem fér hozzá a hálózathoz.

Ráadásul akárcsak más ágazatok esetében, Bukarest e tekintetben sem képes élni a külső segítségben rejlő lehetőségekkel. Egy évvel ezelőtt hatalmas felháborodást váltott ki a hazai agrárium szereplői körében, amikor kiderült, hogy Románia egyetlen vasat nem kap az Európai Uniótól az országos helyreállítási terv (PNRR) mintegy 30 milliárd eurós keretéből öntözésre, Brüsszel ugyanis úgy ítélte meg, hogy a bukaresti agrártárca projektje nem felel meg a környezetvédelmi előírásoknak.

A kudarc miatti felelősséget az akkor hatalmon lévő liberális párt (PNL) és az USR igyekezett a másik nyakába varrni, aminek aztán a jobbközép koalíció felrúgása lett a vége. Azóta a jelenlegi nagykoalíciós kormány képviselői is váltig fogadkoznak, hogy más témakörökhöz (például a nyugdíjemelési korláthoz) hasonlóan újra kell tárgyalni a PNRR-nek az agráriumra vonatkozó fejezetét is, csak hát erre nemigen mutatkozik fogadókészség az EU-nál.

Ez az eset is a román állam tehetetlenségének, a nemzeti érdekek félresöprésének újabb bizonyítéka, hiszen a hazai mezőgazdaság többek között az elégtelen öntözőhálózat miatt versenyképtelen a magyar vagy a lengyel agráriummal szemben, és akkor nincs min csodálkozni, ha a romániai piacot elárasztja az import zöldség, gyümölcs, a hús- és tejtermék. És mondani se kell, hogy a romániai agrárium az ukrajnai háború nyújtotta előállítási-értékesítési lehetőséggel is képtelen élni, mert az aszály közepette itt áll befürödve. Ráadásul egy olyan régi-új „kormoránvadász” agrárminiszterrel, aki még a szárazság mértékét is bagatellizálja...