Egyrészt tapasztalatból tudhatja, érzékelheti a lakosság, másrészt az utóbbi időben számos európai kimutatás világított rá, hogy a kontinens országai közül sereghajtók vagyunk. Az okok szerteágazóak és messzire mutatóak.

A szakértők rendre felsorolják, mi minden vezet(ett) például ahhoz, ami a legfrissebb felmérésből derült ki, nevezetesen, hogy az európai uniós átlagnál kétszer többen halnak meg kezelhető, megelőzhető okok miatt Romániában. Hangsúlyozzák azt is, mennyi területen kellene változtatni: szerepel a listán a rendszerszervezési gondok orvoslása, a lakosság egészségtudatossági szintjének emelése, a finanszírozási kérdések rendezése, valamint az is, hogy a háziorvosi lefedettségen sürgősen javítani kellene. Hiszen sok múlik az orvos-beteg kapcsolaton, amit természetesen befolyásol a gyógyítók hiánya: tudjuk, hogy Romániában átlagosan 1800 beteg jut egy háziorvosra. Ez a szám tőlünk nyugatabbra jóval kisebb, így értelemszerűen jobban oda tudnak figyelni az orvosok a pácienseikre.

Azon is érdemes elgondolkozni, amiről viszont kevesebb szó esik. Vajon mennyit nyom a latban, hogy egyre inkább személytelenné, valós kommunikáció nélkülivé válik az orvos-beteg kapcsolat, és hogy az emberek tetemes hányada nem a gyógyítóhoz fordul, hanem az internetről tájékozódik? Beszabadul a világháló, a közösségi média parttalan, irányjelzők nélküli világába, ahol (ál)hírek és (hamis) információk dömpingje zúdul rá, onnan pedig szabadon választhatja ki, minek ad hitelt. Elég csak arra gondolni, hogy a világjárvány ideje alatt, az oltás-nem oltás kérdéskörében is mennyire előtérbe került mindez. Több milliárd ember gondolkodhat, értekezhet, tájékoztathat, kommentálhat, ajánlhat híreket szabadon, megkötések, az információk ellen­őrzése nélkül.

Közben az orvos-beteg (akárcsak az ember-ember közti) kapcsolat jellege megváltozott, eltűnőfélben van a személyesség is, akárcsak a tudományba vetett bizalom. Marad ehelyett az ingoványos, megbízhatatlan virtualitás, ahol rengeteg hírről, információról nem lehet tudni, érdemel-e hitelt, vagy sem. Az élő, valódi közösségi viszonyok felhígulnak, esetlegessé válnak, az orvos-beteg kapcsolat legtöbbször személytelen, számokat, adatokat, értékeket felsorakoztató küldőpapírokra redukálódik.

Sokszor megkérdőjeleződik a hivatásos gyógyítók tudása, hitele, és egyre ritkább, hogy az orvos személyesen, empatikusan, türelmesen végighallgatja a beteg panaszát, esetleg körültekintően választ ad felmerülő kétségeire, kérdéseire. Így marad az internet végtelen bugyraiban való sötétben tapogatózás, a vak bolyongás. Talán ezért sem elég eredményes a betegségek megelőzése, pedig az orvoslásba vetett bizalom döntő lehet az egészségtudatossági szint alakulásában.

Bizony a nem megfelelő orvos-beteg kapcsolat, a bizalomhiány is oka annak, hogy nem elég hatékony az egészségügyi rendszer. Ez pedig nem álhír, hanem sajnos kézzelfogható valóság.