Március elején lesz két éve, hogy beköszöntött az életünk szinte minden területét fenekestől felforgató világjárvány, amelynek még mindig nincsen végleg vége. Ez idő alatt volt részünk bezártságban, kétségbeesésben, tehetetlenül néztük a hatóságok ügyetlenkedéseit, kapkodásait, esetenként túlkapásait, naponta figyelte a lakosság a statisztikai adatokat, reménykedett, és természetesen azt várta, hogy az élet visszatérjen a pandémia előtti, „normális” kerékvágásba. Nem csoda, hogy két év elteltével fásultan, közömbösen viszonyul már a járványhoz a társadalom, amelynek az internethasználó (egyébként elég tekintélyes) része alaposan megtapasztalhatta, milyen óriási mértékben növelheti a bizonytalanságérzetet és zűrzavart az a rengeteg, egymásnak olykor élesen ellentmondó információ, ami a világháló bugyraiban fortyog.

Az elmúlt két év alatt markánsan meghatározta a lakosság lelkiállapotát és a közbeszédet is, hogy az információk parttalan, áttekinthetetlen hullámokat vető áradása mérhetetlen bizonytalanságot hoz magával. Az is fontos tapasztalata a pandémiának, hogy a vírus eredetéről, az oltásokról, a megbetegedettek, halottak számáról, a járvány alakulásáról, a pandémiával kapcsolatos politikai mozgásokról szóló hivatalos tájékoztatások sokakat nem győztek meg, úgyhogy maradt az emberek számára tájékozódási alapként az az irdatlanul mély ingovány, amely a közösségi oldalakról, az internetről ömlött rájuk. Mindenki eldönthette, hogy kinek-minek ad hitelt, a közösségi oldalak, a világháló dominanciája pedig – a kényszerű bezártság miatt is – intenzíven felerősödött. Úgy is mondhatjuk, hogy a kommenthadjáratok, meddő szócsaták, vagdalkozások, az oltáshívők és oltáshitetlenek közti harcok, az álhírterjedés, de mindent összevetve főként a bizonytalanság jegyében telt a két esztendő. Mostanra pedig úgy tűnik, hogy bár teljesen más okból, de a nyugtalanító kétségektől sajnos továbbra sem szabadulhatunk.

Miután Ukrajnában kitört a háború, amelynek réme hosszú évtizedek óta nem került ennyire közel hozzánk, kézenfekvő az, amit már felmérések is igazolnak: az embereket többé nem a járvány aggasztja elsősorban. Elég, ha csak rápillantunk a televíziók képsoraira, híradásaira, ijesztő, amiről tudomást szerzünk: a velünk tőszomszédos országban a civil lakosság életét veszélyeztetik hadi mozgások, a férfiak nem hagyhatják el az országot, tömegesen kényszerülnek menekülni más országokba kétségbeesett emberek.

Mindeközben a világháló „talaja” változatlanul ingoványos, sőt, a háborúval kapcsolatban vadul elkezdett burjánzani a szemben álló felek által (is) terjesztett manipulatív hírözön. A „deep fake” híresztelések és tartalmak dömpingjében pedig a háború fenyegető árnya miatt amúgy is tanácstalan, ijedt, bizonytalan és aggódó hétköznapi ember nem tudja, hogy kinek, minek higgyen. Nem beszélve arról, hogy még szakavatott elemzők sem tudnak megnyugtató képet felvázolni a közeljövőről.

Ebben a sűrű bizonytalanságban a híreket figyelő hétköznapi ember legfeljebb annyit tehet, hogy megpróbál megbízhatónak ítélt forrásokból tájékozódni és a lehetőségek szerint higgadt maradni. No meg reménykedni, hogy az a bizonyos „normális” kerékvágás hátha mégiscsak fölsejlik a láthatáron.