Viszont érdemes elgondolkodni azon, ami bizonyos értelemben visszás: a jelek szerint főként a szeretet ünnepe közeledtével eszmél rá a társadalom, hogy bárki közeledhet jó szándékkal embertársaihoz, hogy fontos odafigyelnünk egymásra. Ilyenkor mintha elfelejtenénk, hogy az év többi részében, az adventi „csillogás”, adakozni vágyás, az ünnepi áhítat nélküli szürkeségben megannyi mély törésvonal szabdalja szét társadalmunkat. Amely mintha szem elől tévesztené, hogy politikai meggyőződés, önös anyagi érdek, ideológiai megosztottság, és nem mellékesen a pandémia okozta rengeteg dilemma mentén mennyi egymás iránti gyűlölet, elégedetlenség, vádaskodás, ellenségeskedés dúl bennünk. Hibáztatja, sőt megesik, hogy pokolba kívánja az oltatlan az oltottat, az oltott az oltatlant, acsarkodnak egymásra a más-más ideológiai, politikai elvek és meggyőződések mellé felsorakozók, és így tovább.

Sokan teszik fel joggal a kérdést, vajon miért főként karácsony közeledtével ébred fel az emberekben tömegesen a szeretet és megbékélés iránti vágy, az adakozási kedv, az egymás felé való odafordulás igénye, az empátia. És ez az igény vajon mennyire mély, tartós, szívből jövő, avagy mennyire tünékeny és felszínes? Gyanítható, hogy vannak, akik az ünnepek közeledtével csak „kipipálják”, „letudják” évi jótékonykodási és jóságadagjukat, az adventi időszak és karácsony elmúltával viszont továbbra is az elégedetlenség, vádaskodás, ellenségeskedés uralja a közhangulatot.

A különféle törésvonalak mentén szétszakadozott társadalomnak jó lenne bár részben tisztában lennie azzal, hogy bizony sok tekintetben álszent, képmutató. És az is nagyon dicséretes lenne, ha nem az adventi időszakra korlátozódna „angyalságunk”, hanem egész évben megpróbálnánk kevésbé ellenségesek és intoleránsak lenni egymás iránt.