2010. február 25., 10:232010. február 25., 10:23
A magyar állam 2001-ben, egy évvel a súlyos bányabaleset után indított pert a nagybányai Aurul ellen, amelytől 29 milliárd forintos (mai árfolyamon 107 millió euró) kártérítést követelt amiatt, hogy bozintai meddőhányójából 100 ezer köbméter cianidos zagy került a Tiszába, mérhetetlen pusztítást okozva a folyó élővilágában.
A bíróság 2006-ban a nagybányai vállalatot nevezte meg a katasztrófa felelősének, figyelembe véve a ciánszennyezés okainak kivizsgálására létrehozott nagybányai munkacsoport jelentését, miszerint nem az időjárás, hanem a bányászati létesítmények elégtelen műszaki állapota okozta a gátszakadást. Innentől kezdve az volna a legtermészetesebb, ha a társaságot kártérítésre is köteleznék, ez azonban a mai napig nem történt meg, és ezután sem fog. A szennyező társaság ugyanis jogilag már nem létezik, így nincs kin számon kérni az elpusztult halakat.
Az ausztrál–román tulajdonban lévő Aurult Transgoldra keresztelték, amely ellen maguk a tulajdonosok kezdeményeztek csődeljárást, majd a cég felszámolása után egymást követték az új külföldi befektetők. Jelenleg egy orosz milliárdos kívánja újraindítani a termelést Nagybányán, a verespataki és felsőcsertési aranylelőhelyre pályázó kanadaiakhoz hasonlóan ugyancsak ciántechnológiával. Ugyan miért ne tenné, amikor ez az egyik legegyszerűbb módszere a színarany kinyerésének, és – mint ahogy azt az Aurul esete is példázza – környezetszennyezés esetén büntetlenül megúszná?
Ki ne szeretne olyan, anyagilag busás haszonnal kecsegtető ipari vállalkozásnak nekivágni, amely környezeti katasztrófa esetén könnyedén megúszhatja az anyagi felelősségre vonást. A tiszai ciánszennyezés kapcsán a nemzetközi környezetvédelmi szabályozás ama elve sérült súlyosan, miszerint mindig a szennyező fél köteles fizetni a környezetben okozott kárért. Reméljük, az Aurul nem teremtett precedenst.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok