A nagyok becsülete

Innen már minden sínen volt, hiszen jobb lábas passzát a berobbanó Gallas rutinosan vágta a hálóba, és a gallok már csomagolhatták is a bundás bermudát a déli félteke telében tett kiruccanáshoz.
Henrynek ekkor eszébe juthatott az uruguayiak ellen vívott első, 0-0-ra végződött vébémeccs, és talán arra gondolt: Kellett ez nekem?

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha hétfő este hasonló jelenetek játszódtak volna le Fabio Cannavaro hotelszobájában is. Már látom is magam előtt, hogy az olasz válogatott hátvédje merengve ül foteljében, egy egzotikus világ furcsa hangjaira figyelve – odakint az utcán talán épp kirabolnak valakit –, és közben fel-felvillannak előtte a Paraguay elleni mérkőzés képei, amelyen ő és társai lélekszakadva futottak az eredmény után, és a legendás olasz szerencséből végül legalább az egyenlítésre futotta. Ha valóban ilyesmi járt az eszében, elképzelem, amint kissé ingerülten simította végig tar fejét, és közben arra gondolt: Kellett ez nekem?

Persze, jogosan vetheti föl bárki, hogy mindkét válogatott csupán egy meccset játszott még, a továbbiakban bármi megtörténhet. Csakhogy arról a két együttesről van szó, amely négy évvel ezelőtt a világbajnokság döntőjét vívta. Olaszország címvédőként, Franciaország ezüstérmesként érkezett. Igaz, a franciák már a selejtezőkben is szenvedtek, a második helyet is alig szerezték meg csoportjukban, hogy aztán Henry Szent Balja a vébére repítse őket. Az olaszok meg ugyan megnyerték csoportjukat, de közben épp az íreket nem tudták egyszer sem megverni, és a bolgárokkal is leikszeltek egyszer. Az azzurrik persze még simán begyűjthetnek hat pontot a következő két meccsen a jó nevű Szlovákia és Új-Zéland ellen, de ettől még igencsak kínos marad, hogy a csoport – rajtuk kívül – egyetlen valamirevaló csapata, a brazilos technikától messze álló, viszont az olaszos catenacciót egész ügyesen alkalmazó Paraguay ellen csak kínlódtak, mint disznó a jégen.

Szóval kissé baljósan indult ez a vébé. Azon senki sem csodálkozik, ha egy Szlovénia–Algéria, egy Japán–Kamerun vagy egy Szlovákia–Új Zéland meccsen zajló eseményeknek annyi közük van a labdarúgáshoz, mint Gennaro Gattusónak a könnyed, technikás, az ellenfél testi épségét a végsőkig szem előtt tartó szerelésekhez, de ha már a két legutóbbi vébédöntős is csak szenved a pályán, és a hollandok is kínlódva verik a dánokat, akkor tényleg közel a vég.

Igaz, azért mégiscsak volt egy csapat, amely első meccsén magabiztos, könnyed, látványos játékkal lépett túl gyengébben jegyzett ellenfelén, megmentve ezzel a nagyok becsületét. A németek. Mondom, tényleg közel a vég.