A tanügy vizes lepedője

A liberális kormány hét hónapja regnáló oktatási minisztere bejelentette, amit mindenki tud, sőt amivel nap mint szembesülhet a pedagógus és diák egyaránt: nevezetesen, hogy a romániai iskola nem szolgálja a diákok érdekeit. Jó reggelt, miniszter asszony, mondhatnánk.

Az ellenzék által benyújtott indítványban – amelyről ma szavaz a képviselőház – többek közt az szerepelt, hogy a tárcavezető nem kezelte megfelelően a koronavírus-járvány indokolta intézkedéseket, hogy a minisztérium nem dolgozott ki egységes munkamódszert, amelynek alapján otthonról dolgozzanak a tanárok, igazgatók, tanfelügyelők. Persze azt mindenki sejtheti, hogy az amúgy is ad hoc döntéseken, összevissza hozott rendelkezéseken, esetleges, egymásnak ellentmondó módosításokon alapuló oktatási rendszer korántsem képes helytállni egy olyan előzmény nélküli helyzetben, mint amilyen a több hónapja fennálló világjárvány.

Bőven volt időnk hozzászokni ahhoz, hogy folyton-folyvást ingoványos az oktatásügy terepe: az elmúlt évtizedekben átlagosan félévente-évente adták át egymásnak a stafétabotot a tanügyminiszterek, és amit az egyik elkezdett, azt fenekestől felfordította a soron következő, a reformterveket egy tollvonással áthúzta, és újakat talált ki, aztán jött az utódja, és elölről kezdődött minden.

A jelenlegi miniszternek előzmény nélküli helyzetben kellett cselekednie olyan körülmények között, hogy még gyermekcipőben sem jár Romániában az online oktatás, amelybe egyik a napról a másikra bele kellett kényszeríteni a tanügyet. Csoda-e, hogy nem volt képes helytállni, hogy az oktatás amúgy is számos kérdőjellel járó online térbe való szuszakolásába, a járványhelyzet hozta kihívásokba beletörik a bicskája? Közben meg ahelyett, hogy a lehetőségekhez képest bár a stabilitás illúzióját igyekezett volna megteremteni, számos, a jelenlegi káoszt erősítő rendelkezést hozott. Csak egy példa: nemrég látott napvilágot az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében az online iskolai tevékenység értékelése a diák vagy a szülő beleegyezésével történik, magyarán: ezután alkudozni lehet az érdemjegyre. Joggal háborodtak fel a rendelet miatt a pedagógusok, hiszen az intézkedés nem eredményez egyebet, mint hogy növeli az amúgy is meglévő bizalmatlanságot az oktatási élet szereplői között.

Az egyszerű indítvány vitáján pedig a miniszter asszony védekezés- és támadásképpen semmi egyebet nem tett, mint ilyen vagy olyan párti elődei, kollégái az elmúlt évek alatt: a korábbi tárcavezetőkre húzta a vizes lepedőt. Azt a bizonyos lepedőt, amit valószínűleg utódai majd rá, valamint a korábbi miniszterekre fognak húzni. Mert ha le is váltják Monica Anisiét, borítékolható, hogy egy következő tárcavezető sem lesz képes másra, mint újabb, kicsit talán másfajta zűrzavart kreálni az oktatásban. Szóval a jelek szerint minden marad a régiben. Miniszterek, indítványok, reformkezdeményezések, törekvések és módosítások jönnek és tovatűnnek. A kérdés csak az, vajon melyik eljövendő diáknemzedék mondhatja majd el magáról, hogy viszonylagos stabilitást, bizalmat, segítséget és támaszt jelent számára az oktatás. Ami, ahogy jelenlegi miniszterünk is pontosan megmondta, nem szolgálja a gyerek és a fiatal érdekeit.