Aminek nyomatékot adott a téli karámok körül csaholó kutyasereg látványa is: alig volt közöttük olyan juhászkutya, amelyet egy-egy medvetámadás után ne varrt volna össze „darabjaiból” az állatorvos. A székelyföldi gazdák elkeseredett küzdelme alig jut túl a falvak határain, mert a vadállományt védők hangja országosan mindennél erősebb.

A medvetámadások szempontjából most szerencsére tél van, így csak szórványosan érkeznek hírek kóborló nagyvadak kártételéről, de ahogy tavaszodik, ismét kezdődik elölről a gazdák megpróbáltatása. Létezik ugyan egy kormányrendelet a veszélyes medvék kilövéséről, de tapasztalatok szerint nehéz alkalmazni. Az egyik juhos gazda vadász is, aki a vadászcsoport tagjaként hónapok óta próbál társaival megoldást találni a Hargita megyei községeket terrorizáló medvékre, de eredménytelenül.

A vadak már nemcsak a legelőkön őrzött juhnyájakat tizedelik meg, hanem betelepedtek a falvak temetőibe is. A nagy hímek elől menekülő bocsos anyamedvék a sírok között keresnek menedéket, ahova viszont az emberek nem tudnak közeledni. A nagy zajjal elkergetett medvék pár órán belül vagy legkésőbb másnap visszatérnek. A vadászok nem lőhetnek közéjük, így a vadak nem félnek az embertől. A polgármesterek nem vállalják annak az ódiumát, hogy veszélyessé nyilvánítsanak medvéket, hiszen a romániai törvények kiszámíthatatlanok. A helyi bizottság döntése alapján ki lehetne ugyan lőni egy-egy vadat, de mindenki attól tart, hogy a környezetvédő szervezetek feljelentésére bűnvádi eljárást indítanak a polgármester, illetve a vadászok ellen, és senki nem akar hónapokig rendőrségre és ügyészségre járni.

Mivel a székelyföldi embert már számtalanszor megfélemlítette a román hatalom, akkor sem lép határozottabban, ha az ellenőrizetlenül túlszaporodott nagyvadak pokollá teszik az életét. A Kárpátok vonulatának moldvai részén azért nincs annyi gond a medvékkel, mert tapasztalatok szerint az elkeseredett emberek megmérgezik őket, így jóval több állat elpusztul, mint az erdélyi részeken.

Közben a környezetvédő „civil” szervezetek rabjává vált környezetvédelmi minisztérium a vadászegyesületek, a vadászati szakemberek véleményét megkerülve olyan utakat keres, amelyek sehova nem vezetnek. A medvepopulációk mesterséges szabályozásában ellenérdekelt természetvédők követeléseit ugyanis lehetetlen közös nevezőre hozni a medvetámadások miatt élhetetlenné váló települések lakossági igényeivel. Míg az egyik fél a valóságtól elszakadva, illúziókban él, a vadállománynak kiszolgáltatott lakosság a szó szoros értelmében az életéért küzd. Milyen ország az, ahol egy pásztor vagy egy földműves élete fabatkát sem ér, miközben Románia azzal dicsekszik, hogy itt él Európa legnagyobb medve- és farkaspopulációja?

Amíg csak a Székelyföldön vitte el a medve a juhokat, marhákat és sorra sebesítette meg a pásztorokat, vagy a falvak portáit verte tönkre, mindez nem zavarta a romániai közvéleményt. A helyzet súlyosságára akkor kezdtek felfigyelni a tévéadók, amikor a Prahova völgyében üzemelő üdülőtelepek sétányain hajkurászta a bukaresti vendégeket a közkedvelt maci. Ekkor ébredtek rá, hogy a vadon élő medve és a plüssmaciként idealizált nagyvad között különbség van. Az egyik bukaresti tévéadó elképedt műsorvezetője azt kérdezte az RMDSZ-es környezetvédelmi minisztertől, hogyan történhet meg, hogy Sinaia utcáin kergeti a medve a turistákat. Miniszterünk elfejtette elmondani, hogy a Székelyföld sok településén ez évek óta bevett szokás. És úgy tűnik, hosszú évekig az is marad, mert változatlanul nincs politikai akarat a medvekérdés kezelésére. Folyik a mellébeszélés a mindent eldöntő vadszámlálásról, miközben a környezetvédelmi minisztérium szakemberei jól tudják, hogy minden évben megtörténik a vadállomány becslése: az adatokat a helyi vadászegyesületektől kéri be a szakhatóság, amit a szakminisztérium számára összegez.

Az más kérdés, hogy Romániában nem a vadgazdálkodási szakembereknek, hanem medvét legfeljebb tévében vagy állatkertben látó környezetvédőknek hisznek. De ez a jelenség érvényes az élet minden más területére. Azért néz így ki ez az ország.