Nevezetesen, hogy a kar számos pszichológushallgató-generációt oktató professzora, aki több évtizede tanítja a lélek gyógyítására (!) az ifjakat, megfélemlítő, az emberi méltóságot sértő, alpári hangnemben beszél, nem ritkán megalázó módon viselkedik diákjaival, kollégáival.

Most, amikor napvilágot látott a sajtóban az ezt rögzítő videófelvétel, amikor az erdélyi magyar egyetemi oktatók, értelmiségiek írásbeli kérést fogalmaznak meg arról, hogy az effajta jelenség megengedhetetlen, és amikor a közvélemény felhördül, úgy tűnik, végre elérkezett az ideje egy tüzetes tükörbe nézésnek. És annak, hogy górcső alá vegyék az illetékesek, hol is a hiba a rendszerben, és mikor is bűzlik a fejétől a hal.

Hiszen óhatatlanul felvetődik a kérdés: az értelmiségi, egyetemi közeg miért tűri, tolerálja évtizedeken keresztül, miért nem veti ki magából a hatalmi pozícióban lévő professzorhoz köthető, felháborító jelenséget, amiről most „beismerő vallomást” tesz? Amint az egyetemi tanárok által aláírt, a jelenség kivizsgálását és megszüntetését sürgető petícióban szerepel – és amint a Krónikának nyilatkozó, volt és jelenlegi hallgatók is megerősítik –, a professzor az óráin, a vizsgákon, a kollégáival való kommunikáció során rendszeresen az emberi méltóságot súlyosan sértő módon nyilvánult meg, tudatosan rájátszott a társadalmi hátrányokra, hierarchiákra stb.

Abba ne is gondoljunk bele – mert az összevetés talán naivnak tűnhet –, hogy mondjuk Amerikában már régen bíróság elé állítottak volna egy ekképpen viselkedő oktatót, míg az erdélyi magyar akadémiai közeg évtizedeken keresztül szemet hunyt a „hatalmi pozícióval való visszaélés és egy toxikus szervezeti kultúra szimbóluma” fölött. Igazuk van azoknak, akik úgy vélekednek, az effajta jelenség bizony rossz fényt vet a nagy múltú, tiszteletre méltó, számos világszintű egyetemi rangsorban előkelő helyen szereplő felsőfokú tanintézet többi oktatójára, az intézmény hitelességére.

Romániában hosszú évek óta számos más egyetemi ügy vet fel etikai kételyeket. Megvesztegetésekről, plágiumokról szóló ügyre derül fény, majd hírek érkeznek arról, hogy az effajta eseteket kivizsgálják, az illetékeseket felelősségre vonják. Vajon a megalázó egyetemi bánásmód, a hatalommal való visszaélés, a megfélemlítés, az emberi minőség hiánya miért nem számított annyira fontosnak az akadémiai közegben, hogy évtizedekig csak a pletykák, a „tudjuk, de nem beszélünk róla érdemben” viszonyulás szintjén maradhatott? És az a kérdés is felvetődik, hogy a Szamosközi-jelenség vajon javára, avagy kárára vált-e az elszenvedőknek, azoknak a pszichológusgenerációknak, amelyeknek tagjai most minden valószínűség szerint sok-sok erdélyi ember lelkét igyekeznek gyógyítani? Vajon hol húzódnak meg a törékeny határok a lélekrombolás és lélekgyógyítás között?

A közvélemény kíváncsian várja, hogy Erdélyben vajon mikor, miként valósulhat meg az, aminek horizontját most felvillantják az egyetemiek: „az autoriter beidegződésektől mentes szervezeti kultúráét, ahol az értelmiség tudományos és szakmai hozzáértése mellett emberi minőségével és társadalmi elkötelezettségével is képes lesz példát mutatni.”