Abban segítek nekik, hogy megismerve önmagukat, megtalálva és figyelembe véve a belső hangjukat, felfedezve saját erőforrásaikat – anélkül, hogy mankók használatára szorulnának –, tisztán, asszertíven kommunikálva álljanak a nyilvánosság elé, úgy, hogy a nyilvános beszéd követelményeinek, szabályainak eleget téve – online felületen vagy konkrétan fizikailag – sikeresek, eredményesek legyenek.

Egyes esetekben a nyilvános beszédtől tartó emberek szeretnék a félelmeiket, gátjaikat beazonosítani és túllépni rajtuk, az önkorlátozó hiedelmeiket újraértelmezni és felülírni, vélt vagy valós megfelelési kényszerüket letenni, addigi játszmák szerinti működésüket felismerve, szeretnének azoktól megválni – annak érdekében, hogy egy teljesebb, harmonikusabb, esetleg boldogabb életet élhessenek. Más esetekben

– Mi állhat ennek a hátterében? Gyerekkori traumák, iskolai megszégyenítés?

– Sajnos igen. A neveltetésünk, a társadalmunk, az eddigi élettapasztalatunk nagyon eredményesen terelt afelé, hogy egy jó nagy „félelem hátizsákot” pakoljunk össze és azt cipeljük. Hogy néhány példát mondják: a „Hallgatni arany” közmondást mindannyian sokszor hallottuk és sokszor rosszul értelmeztük. Annyit szűrtünk le, hogy hasznosabb hallgatni, mint beszélni.

Az arany itt a becsület szinonimája, tehát gondoljuk át, hogy mit kíván a becsület, s aszerint döntsük el, hogy beszélünk-e az adott dologról vagy sem. Az alkalmazkodás is átment konformizálódásba, megalkuvásba, mert vélt biztonsággal kecsegtet. Félünk a kudarctól, hogy mit mondanak majd mások, hogy kinevetnek, megaláznak, kirekesztenek, nem szeretnek. Ezek gyűlnek, egymásra tevődnek és ellepnek.

– Hogy lehet már akár a kisgyerekünket arra nevelni, hogy a jövőben ne legyen számára stressz mások elé kiállni és beszélni?

– Talán úgy, hogy nem törjük le a szárnyát, nem fogjuk be a száját. Ha biztatjuk, bátorítjuk, feltétel nélkül elfogadjuk és szeretjük, ha otthon, már a családban biztonságos teret teremtünk ahhoz, hogy mindig, minden körülmények között elmondhassa azt, amit érez és gondol.

A beszéd nyilvános volta nem a számszerűségében rejlik. Ha egy-két embernek beszélünk, az már nyilvános beszéd.

Sokat, összefüggéstelenül, fölöslegesen, tartalom nélkül és öncélúan beszélünk, de valójában ez egy egyirányú történet, nem kapcsolódunk a beszélgetőpartnerünkhöz. Az, hogy mennyire vagyunk tudatosak, illetve mennyire van igényünk a választékos, tiszta, artikulált kifejezésmódra, az megint csak nem korosztályfüggő.

– Ön szerint iskolai tananyag kéne hogy legyen a retorikai és/vagy a nyilvános beszéd?

– Nem tudom, hogy feltétlenül iskolai tananyag kéne-e legyen, de mindenképpen jó lenne, ha erre tér, lehetőség, körülmény lenne teremtve, hiszen személyiségfejlesztő szerepe is van.

Én mindenképpen igyekszem egy biztonságos, szeretetteljes, ítélkezésmentes, elfogadó teret teremteni a velem dolgozóknak, hogy könnyedén, lazán fejlődhessenek. Abban hiszek, hogy ilyen körülmények között tudunk megnyílni, szembenézni magunkkal. Mernünk kell hibázni, hogy a hibáinkból tanulhassunk, szabadjára kell engednünk a fantáziánkat, hogy a kreativitásunk szárnyalhasson – így lehet eljutni az örömteljes eredményességhez, sikerhez. S nem szenvedéssel, megfeszülve, begörcsölve. Én ebben hiszek.