Illúziók és valós „áldások”

– Ön neves zeneszerző fia. A gyerekkora is a zene jegyében telt?
– Természetesen otthon sok jó muzsikát hallottam. Így előnnyel indultam: koncertekre jártam, olyan nagy zongoristák jártak hozzánk, mint Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Valentin Gheorghiu, Dan Grigore. Mindegyikük meghallgatott legalább egyszer.
– Meg se fordult a fejében, hogy más pályát válasszon, mindig zenei karrierre készült?
– Gyerekkorában az embert a benyomásai sodorják. Kilencedikes koromig rosszul játszottam. Aztán nagy szerencsém volt Marosvásárhelyen Ávéd Éva tanárnővel, aki szigorú volt, ráncba szedett. Kolozsváron először Jánki Ilona tanított, aztán Dana Borºannál végeztem, aki szenzációs zongorista, a rádiózenekar jelenlegi szólistája. Később kilenc évig Dan Grigore asszisztense voltam, kifogtam a „nagyágyúkat”. Dan Grigoréval és Jandó Jenővel is felléptem kétzongorás műsor keretében. Németországban Walter Krafft tanár barátom szervezi a koncertjeim legnagyobb részét. Hatalmas szerencsém volt, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatba kerülhettem. De rengeteg olyan technikai dolog van, amit nem tudok megoldani, mert gyerekkoromban nem irányítottak kellőképpen. A reflexeket felnőttkorban már nem lehet kialakítani.
– Milyen zeneszerzők műveit játssza legszívesebben?
– Magamnak Mozartot, Brahmsot. Pódiumon Mozarttól nagyon félek, ott inkább Lisztet, Chopint, Brahmsot játszom. Hazai viszonylatban nagy a repertoárom, de a nagy művészekéhez képest elég szűkös. Heti negyvenkét órát tanítok, emellett nem jut időm gyakorolni.
– Évente legalább negyven hangversenyen lép fel, ami a rendszerváltás utáni erdélyi magyar zongoraművészetben egyedülálló. A zeneoktatás számlájára írható, hogy nincsenek többen a szakmában?
– Az oktatás szinte minden téren kívánnivalót hagy maga után – aligha létezik olyan struktúra, ahol ez fel ne merülne. De az erdélyi zongoraművészek hiánya nemcsak az oktatás hiányosságainak tudható be. A tanárok legnagyobb része nem aktív zongorista: elméleti szinten foglalkoznak a zenével. Nem állíthatjuk, hogy nem képezik eléggé magukat, nem hallgatnak elég zenét vagy nem tehetségesek. A gond az, hogy senkinek sincs szólista státusa.
– Ön zongoratanár a kolozsvári zeneakadémián. Milyen körülmények, feltételek szerencsés találkozása szükséges Erdélyben ahhoz, hogy valaki zenei karriert fusson be?
– Annak, aki erre a pályára lép, mindenekelőtt egy különleges adottsággal kell rendelkeznie: az abszolút hallással. Ez az áldás vagy van, vagy nincs: ezzel születni kell, nem lehet megtanulni. Ha az embert Isten megajándékozta hallással, akkor a valós „áldások” tömkelege szükséges ahhoz, hogy elindulhasson a zenei pályán. Az egyik feltétele annak, hogy valaki szólista legyen, az, hogy kicsi korától olyan tanár tanítsa, aki nem rontja el. Sok diák jön ide, akikről azt gondolom, hogy inkább ne zongorázott volna korábban. Jóval több időt igénzel el kijavítani valamit, mint előbről kezdeni. A zenei pálya ugyanakkor rengeteg egyébtől is függ. Tömbházlakásban például nem lehet zongorán gyakorolni, és a hangszer minősége sem mellékes: olyan hangszerre van szüksége, amin rendesen lejátszhatóak a darabok. Ez nagy akadálya a zenei pályának, mert egy új zongora legkevesebb húsz-harmincezer euróba kerül, amit nagyon kevesen tudnak megengedni maguknak. Én sem.
– Milyen az akadémia hangszerfelszereltsége?
– Mondhatni gyenge, de azért van néhány jó hangszer. Én az akadémián gyakorolok, miután befejeztem az óráimat, mert a saját hangszereim se bírják ki azt a gyakorlást, amilyet egy szólistapálya igényel. És még egy nagy hiányossága van a klasszikus zenei életnek Erdélyben: nincs olyan rendszer, amely vigyázna a tehetséges zenészekre. Egyetlen impresszárió sincs Erdélyben, aki klasszikus zenészekkel foglalkozna, aki ismerné az embert, tudná, miket játszik, és megszervezné a koncertjeit.
– Milyennek látja a zenekedvelő közönséget?
– Vegyük a kolozsvárit: évente legalább egyszer fellépek a városban előadóesttel vagy zenekari koncerten – ezekre sokan eljönnek, majdnem mindig telt ház előtt játszom. Amikor a Brahms első zongoraversenyét játszottam, nyolcszáz jegyet adtak el, ez nagy számnak tekinthető erdélyi viszonylatban. Előadóesteken zsúfolásig tele van a zeneakadémia koncertterme, tehát igény van rá. De nincs igény olyan szervezettségre, amely lehetővé tenné, hogy Erdélyben kimagasló előadóművészek legyenek.
– Az anyagi feltételek mellett mitől függ még a zenészek érvényesülése?
– Napjainkban minden arra vezethető vissza, hogy az ember hogyan él, mennyit keres. Rengeteg tehetséges gyermek rájön, hogy a zenéből nem lehet megélni. Ezért egy idő után vált, valami más megélhetés után néz, vagy ha az élet rákényszeríti, kísér egy gimnáziumban. Arra kellene vigyázni, hogy megtartsuk a tehetséges növendékeket. Segíteni kellene mindenkit, de ha az átlagosnál tehetségesebb gyerekek bukkannak fel – és két-három évente akad legalább egy igazi tehetség –, őket nagyon kellene segíteni. Erdélyben azonban nem alakult ki ennek a gyakorlata: akik az államkassza pénzét osztják szét, és tekintélyes összegek felett rendelkeznek, nem teszik ezt lehetővé. Akik pedig intézményeket vezetnek, vagy alapítványok pénzeit szórják, nem értenek hozzá, nem tudják megállapítani, hogy száz gyerekből melyik az a kettő, akit támogatni kellene úgy, hogy ne legyenek anyagi gondjai, és csak gyakorolhasson.
– Nemcsak a zenei szakma szembesül Erdélyben ezekkel a nehézségekkel...
– A nyelvhez kötött művészeti ágak jobban működnek: szenzációs íróink, színészeink vannak. Nekik azonban aligha lesznek német, angol vagy olasz konkurenseik. Beethoven zongoraszonátáját viszont a világon mindenhol lejátsszák, ezért teljesen más mércével mérik a zenészeket. Ugyanakkor nem szervezik meg kellőképpen a zenészek szakmai világát, mert ez senkinek sem érdeke.
– Miért nem érdeke? Kiktől függ tulajdonképpen, hogy mennyire színvonalas a zenei élet Erdélyben?
– Egyetlen példa, ami alátámasztja, hogy nagyon sokunknak megfelel ez a szint. Nemrég voltam a Kolozsvári Magyar Opera két előadásán is. Egyetlen ütemet nem lehetett volna lemezre venni, összevisszaság uralkodott, valaki majdnem mindig elrontott valamit. Nem lehet elvárni, hogy egy előadás elejétől a végéig tökéletes legyen, de azt talán igen, hogy legyen egy frázis, ahol együtt lépnek be a hangszeresek, vagy amelyen belül nem bukkan fel gyakran hamis hang. A közönség megtapsolja ugyan, de hogy abszolút értékben milyen a nívó, senkit sem érdekel. Ez az a provincializmus, amit nehéz lenyelni. Ugyanakkor azt is látom, hogy egyelőre nincs ebből kiút: a zenekari tag arra hivatkozik, hogy kevés pénzt kap. Akár az operában, akár az állami szimfonikusoknál játszik valaki, meg kellene felelnie az elvárásoknak. Nálunk azonban a mentalitással is baj van.
– Hogyan látja növendékei érvényesülési lehetőségeit?
– Sajnos szinte egyáltalán nincsenek lehetőségeik. De lehet, hogy tulajdonképpen illúzió, amiben én élek, és teljesen mindegy, hogy van-e zongora-előadóművész Erdélyben, vagy nincs. Bukarestbe, Craiovára, Iaºi-ba meghívnak, de Székelyudvarhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába nem. Ebben a vonatkozásban gyerekcipőben járunk: nem tudunk vigyázni az értékeinkre, és szeretjük a középszerűséget. Ha pedig valaki valamiben jobb az átlagnál, inkább megfojtjuk, minthogy felkaroljuk.


Csíky Boldizsár
1968-ban született Szászrégenben. 1987-ben végzett a marosvásárhelyi zeneiskolában, 1991-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, 1993-ban pedig mesteri fokozatot a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1993 és 1995 között a müncheni Münchener Musik Seminar növendéke volt. Románia valamennyi zenekarával fellépett, 1990 óta több mint 600 hangversenyt tartott Bulgáriában, Moldovában, Magyarországon, Ukrajnában, Csehországban, Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Japánban. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia zongora szakának adjunktusa.