Legyen „angyali bulvártörténet” az irodalom – Szántai János író, E-MIL-elnök a szervezet terveiről, Tintapacák című kötetéről

– Ahogy említetted, nehéz időket élünk gazdasági tekintetben, amikor sokféle válság árnyékolja be a jövőt, ilyenkor a művészet, irodalom hátrább szorul a támogatandó területek sorában. Vannak tehetős emberek, akik szívügyüknek tekintik az irodalom továbbéltetését?

– Találkoztam ilyen emberekkel – egyébként pedig igaz a válsággal kapcsolatos felvetés. Az, hogy a potenciális mecénások és az irodalom között milyen a kapcsolat, a kommunikáción, illetve annak a hiányán múlik. Lehet, hogy hallunk egymásról, de

Az erdélyi magyar kultúrában is léteztek ezek a támogatások, egyes szinteken programszerűen, máshol eseti szinten, vagy épp esetlegesen működtek. Ezt kéne valahogy összeterelni, összefésülni, amennyiben lehetséges.

– Ezek szerint az E-MIL megpróbálja kiépíteni az ilyen típusú kapcsolati rendszert, hálót. Kicsit beszéljünk magáról a szervezet jelenéről: hány írót számláltok, miként oszlik meg korcsoportok, régiók szerint a tagság?

- 130 írót „kaptam örökbe” szerte Erdélyből, Székelyföldről, a Partiumból. De Magyarország is képviselteti magát, hiszen vannak tagjaink, akik innen mentek el, de ott élnek már vagy épp innen nézve határon túliak. És persze, mindenféle korcsoporthoz tartoznak tagjaink.

– Az E-MIL-nek hosszú ideje célkitűzése, hogy magához próbálja vonzani az ifjakat, szervessé tenni a fiatalokkal, a diáksággal való együttműködést. E téren mi a jelenlegi összkép és mik a terveid?

– Az E-MIL-be való tagfelvétel feltétele az, hogy valakinek legyen egy megjelent kötete. Nyilván az egész fiatalok még nem lehetnek így tagok, de ez nem jelenti azt, hogy nem figyelünk oda rájuk. Erre bizonyíték a Méhes György Tehetséggondozó Program is, ami működik, és amit én a magam részéről határozottan tovább szeretnék fejleszteni. Meglátásom szerint nem elég az, hogy meghirdetünk egy pályázatot, befutnak a művek, a zsűri elbírálja, majd listázzuk a legjobbakat a különböző kritériumok szerint. A tehetséggondozásnak itt nem szabad véget érnie. A megszületett műveket egyrészt elvisszük azokra a településekre, ahonnan a fiatalok beküldték, megmutatjuk a helyi közösségeknek, hogy „íme, ilyen tehetségek vannak nálatok”.

Ha pedig vannak fiatal tollforgatók, akkor elmondható, hogy lehet építkezni, perspektivikusan gondolkozni a hogyan továbbról: kikkel, hányan, hova, mit, miért.

– Szintén hálózatépítés- és -fenntartás jellegű az E-MIL kapcsolatrendszere más írószervezetekkel. Korábban közös rendezvényeket szervezett az E-MIL határon túli, más országokban működő magyar működő magyar írószervezetekkel. Ez is folytatódik?

– A tervek szerint igen, de jelen pillanatban azért nem tudok bővebben beszélni erről, mert egy picit minden írószervezet el van foglalva saját sorai a rendezésével. De a kapcsolatok léteznek továbbra is. Persze tervezni, álmodozni lehet a hálózatok továbbtágításáról, de én egyelőre annak örülnék, ha sikerülne betervezni az idei konkrétumokat, amik előre láthatóan megvalósulhatnak. A hagyományos „irodalmi pillanatainkat” megszervezzük, jelen leszünk az Ünnepi Könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon. Az iskolákban szervezett rendhagyó irodalomóráinknak új dimenziót szeretnénk teremteni: legyen egy picit programszerű. Mert az, hogy néha elmegyünk, találkozunk, megismerkedünk – a diákok minket, mi őket, nagyon szép. De el tudnék képzelni egy programot, amely olyan, akár az élő könyvtár vagy az élő segédanyagtár. És akkor egy-egy iskolával megegyezünk bizonyos időszakban, programszerűen – és így talán elkezd működni a dolog.

– Beszélgetésünknek az is az apropója, hogy nemrég jelent meg Tintapacák című versesköteted a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál, Drăgan-Chirilă Diána illusztrációival. Sokszor elhangzik, hogy tulajdonképpen nem is kell megkülönböztetést tenni felnőttnek és gyereknek szóló irodalom között, mert csak olvasó létezik. Úgy tűnik, mintha ezekből a versekből a te saját olvasói „önéletrajzod” körvonalazódna: rengeteg utalás rejlik a versekben, fölsejlik egyes költők hatása. Jól érzékelem, hogy mintha Weöres Sándorral, Devecseri Gáborral, Tandori Dezsővel „folytatnál egyfajta párbeszédet” a Tintapacák verseiben?

– Nagyon egyszerű koncepció mentén működik a könyv – legalábbis a készítői szándék szerint. A szövegek, amelyek benne szerepelnek, azok a legnemesebb – elsősorban magyar és némi külföldi – gyermekirodalmi hagyományon alapulnak. A felsoroltakon kívül a sorba illeszkedik Kormos István, Nemes Nagy Ágnes. Apropó, szoktuk idézni Nemes Nagy Ágnes mondását, miszerint nincsen gyerekirodalom, meg felnőttirodalom, csak jó és rossz irodalom van.

Mondjuk ha valaki könnyedén, „lopva” akarna gyerekverseket írni, csak maga köré kéne gyűjtsön egy „gyerekháremet”, és „magától” menne a versírás. Egyébként a gyerekeim már felnőttek, de most is nagy szeretettel írok gyerekverseket, amikor már nincs kitől halljam a nagy sztorikat. Lényegében ez a kötet csak egy egyszerű tárgy, de életem legszebb könyve. És azt remélem, hogy a szövegek fel tudnak nőni a könyv külső szépségéhez.

– A Főtér portál szerkesztője, újságírója is vagy. Jól megfér az életedben a napi sajtó taposómalma és az irodalommal való foglalatosság?

– Mondhatnám azt is erre, hogy minden mindennel összefér. De azt hiszem, hogy habitus kérdése a dolog. Az én habitusom most érkezett el oda, hogy pont úgy rá tudok csodálkozni egy hétköznapi csodára, mint egy rendkívüli bulvártörténetre. Vagy egy isteni, angyali bulvártörténetre.

A napi sajtóban az írást egyébként lehet asztalosmunkaként, de lehet költészetként is művelni.