Legyen „angyali bulvártörténet” az irodalom – Szántai János író, E-MIL-elnök a szervezet terveiről, Tintapacák című kötetéről

– Decemberben vetted át az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) irányítását. Azóta hogyan látod körvonalazódni a szervezet jelenlegi helyzetét, perspektíváit?

– Az új választmánnyal együtt közösen rendezzük sorainkat. A nehéz helyzetek – posztpandémia, háború okozta gazdasági válság – ugyanúgy befolyásolta az E-MIL-t is, mint más kulturális és nem kulturális szervezeteket. Látszik az alagút vége, és itt köszönetet szeretnék mondani a szervezetet támogató Méhes György–Nagy Elek Alapítványnak, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak, a Bethlen Gábor Alapnak, illetve olyan magánmecénásoknak is, akik a nehéz időkben mellénk álltak.

– Ahogy említetted, nehéz időket élünk gazdasági tekintetben, amikor sokféle válság árnyékolja be a jövőt, ilyenkor a művészet, irodalom hátrább szorul a támogatandó területek sorában. Vannak tehetős emberek, akik szívügyüknek tekintik az irodalom továbbéltetését?

– Találkoztam ilyen emberekkel – egyébként pedig igaz a válsággal kapcsolatos felvetés. Az, hogy a potenciális mecénások és az irodalom között milyen a kapcsolat, a kommunikáción, illetve annak a hiányán múlik. Lehet, hogy hallunk egymásról, de

De – és mindenféle kritikai él nélkül mondom – elmondható az üzleti világról is, hogy talán nem áll az érdeklődésük homlokterében az irodalom. Persze, lehet, hogy eljárnak színházba, olvasnak, de talán nincsen eléggé élő kapcsolat a két szféra közt.

– Miként lehet utakat keresni egymás felé? Ha mondjuk ezt kicsit utópisztikusan „win-win” (mindenki számára nyerő) helyzetnek neveznénk: ki mit nyerhetne az irodalom és üzleti szféra közti jó kapcsolatból?

– Ha mi, Erdélyben élők el tudunk kezdeni egyfajta kommunikációt, fel tudunk vázolni épkézláb terveket, akkor létrejöhetnek a hasonló kapcsolatrendszerek. Egy üzletembernek fel kell mérnie, hogy amennyiben az irodalmat támogatja, hogy segítségének hozadéka nem mérhető mondjuk több százezer kattintásban, több tízezres nézőszámban – tehát az irodalom támogatását nem lehet úgy elképzelni, mint mondjuk egy nagy zenei vagy filmfesztivált. Itt arról van szó, hogy ha tényleg képes együttlétezni egy közösség, akkor valamiféle közös gondolkodásnak is léteznie kell. Ha valaki áldozatos, ugyanakkor sikeres munkája következtében szert tesz bizonyos anyagi javakra, akkor elgondolkozhat, hogy vajon érdemes-e úgymond „nem jövedelmező” területekbe befektetni.

Az erdélyi magyar kultúrában is léteztek ezek a támogatások, egyes szinteken programszerűen, máshol eseti szinten, vagy épp esetlegesen működtek. Ezt kéne valahogy összeterelni, összefésülni, amennyiben lehetséges.

– Ezek szerint az E-MIL megpróbálja kiépíteni az ilyen típusú kapcsolati rendszert, hálót. Kicsit beszéljünk magáról a szervezet jelenéről: hány írót számláltok, miként oszlik meg korcsoportok, régiók szerint a tagság?

- 130 írót „kaptam örökbe” szerte Erdélyből, Székelyföldről, a Partiumból. De Magyarország is képviselteti magát, hiszen vannak tagjaink, akik innen mentek el, de ott élnek már vagy épp innen nézve határon túliak. És persze, mindenféle korcsoporthoz tartoznak tagjaink.

– Az E-MIL-nek hosszú ideje célkitűzése, hogy magához próbálja vonzani az ifjakat, szervessé tenni a fiatalokkal, a diáksággal való együttműködést. E téren mi a jelenlegi összkép és mik a terveid?

– Az E-MIL-be való tagfelvétel feltétele az, hogy valakinek legyen egy megjelent kötete. Nyilván az egész fiatalok még nem lehetnek így tagok, de ez nem jelenti azt, hogy nem figyelünk oda rájuk. Erre bizonyíték a Méhes György Tehetséggondozó Program is, ami működik, és amit én a magam részéről határozottan tovább szeretnék fejleszteni. Meglátásom szerint nem elég az, hogy meghirdetünk egy pályázatot, befutnak a művek, a zsűri elbírálja, majd listázzuk a legjobbakat a különböző kritériumok szerint. A tehetséggondozásnak itt nem szabad véget érnie. A megszületett műveket egyrészt elvisszük azokra a településekre, ahonnan a fiatalok beküldték, megmutatjuk a helyi közösségeknek, hogy „íme, ilyen tehetségek vannak nálatok”.

Az ifjú tehetség közösségének tagjai tovább osztják, és mindez úgymond exponenciális jellegű hatást eredményez, aminek van foganatja. Visszagondolva, amikor én elindultam íróként, nagy dolog volt, hogy az ember eljutott odáig, hogy egy kötetben napvilágot látott bár egy apró szövegkéje. Tehát meglátásom szerint annak ellenére, hogy a világ felgyorsult, a generációk egyre sebesebben „pörögnek”, egyre gyorsabban várják a sikert, az elismerést, bármit, ami minden egyes lépésükkel jár – a kötetben való megjelenésnek ma is van súlya.

– A fiatalok bevonása tekintetében szintén egyfajta hálózatépítésről van szó?

– Tulajdonképpen igen. De azt persze tudjuk, hogy nem mindenki marad az irodalom bűvkörében: aki most ír, lehet, hogy holnap már informatikus akar lenni, vagy bolygókutató. Ennek ellenére azon vagyunk, hogy az E-MIL, mint reprezentatív irodalmi fórum felé „gravitáljanak”.

– Nagyon jó az antológia ötlete, azért is, mert úgymond egy irodalmi „pillanatfelvételt” készítene évente arról, hogy a fiatalok éppen milyen gondolatokkal, milyen műfaj felé orientálódnak, milyen terepen kísérleteznek – akár jó látlelet is lehet az erdélyi magyar ifjú irodalomról. Te is így látod?

– Persze, ez benne van a pakliban. Elképzelésem szerint ezek az antológiák tulajdonképpen azt fogják feltérképezni, hogy mi az, amire építhetünk.

Ha pedig vannak fiatal tollforgatók, akkor elmondható, hogy lehet építkezni, perspektivikusan gondolkozni a hogyan továbbról: kikkel, hányan, hova, mit, miért.

– Szintén hálózatépítés- és -fenntartás jellegű az E-MIL kapcsolatrendszere más írószervezetekkel. Korábban közös rendezvényeket szervezett az E-MIL határon túli, más országokban működő magyar működő magyar írószervezetekkel. Ez is folytatódik?

– A tervek szerint igen, de jelen pillanatban azért nem tudok bővebben beszélni erről, mert egy picit minden írószervezet el van foglalva saját sorai a rendezésével. De a kapcsolatok léteznek továbbra is. Persze tervezni, álmodozni lehet a hálózatok továbbtágításáról, de én egyelőre annak örülnék, ha sikerülne betervezni az idei konkrétumokat, amik előre láthatóan megvalósulhatnak. A hagyományos „irodalmi pillanatainkat” megszervezzük, jelen leszünk az Ünnepi Könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon. Az iskolákban szervezett rendhagyó irodalomóráinknak új dimenziót szeretnénk teremteni: legyen egy picit programszerű. Mert az, hogy néha elmegyünk, találkozunk, megismerkedünk – a diákok minket, mi őket, nagyon szép. De el tudnék képzelni egy programot, amely olyan, akár az élő könyvtár vagy az élő segédanyagtár. És akkor egy-egy iskolával megegyezünk bizonyos időszakban, programszerűen – és így talán elkezd működni a dolog.

– Beszélgetésünknek az is az apropója, hogy nemrég jelent meg Tintapacák című versesköteted a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál, Drăgan-Chirilă Diána illusztrációival. Sokszor elhangzik, hogy tulajdonképpen nem is kell megkülönböztetést tenni felnőttnek és gyereknek szóló irodalom között, mert csak olvasó létezik. Úgy tűnik, mintha ezekből a versekből a te saját olvasói „önéletrajzod” körvonalazódna: rengeteg utalás rejlik a versekben, fölsejlik egyes költők hatása. Jól érzékelem, hogy mintha Weöres Sándorral, Devecseri Gáborral, Tandori Dezsővel „folytatnál egyfajta párbeszédet” a Tintapacák verseiben?

– Nagyon egyszerű koncepció mentén működik a könyv – legalábbis a készítői szándék szerint. A szövegek, amelyek benne szerepelnek, azok a legnemesebb – elsősorban magyar és némi külföldi – gyermekirodalmi hagyományon alapulnak. A felsoroltakon kívül a sorba illeszkedik Kormos István, Nemes Nagy Ágnes. Apropó, szoktuk idézni Nemes Nagy Ágnes mondását, miszerint nincsen gyerekirodalom, meg felnőttirodalom, csak jó és rossz irodalom van.

A versekben föllelhetőek itt-ott formabontási kísérletek, a forma kereteit picit tágítani próbáltam. Diána illusztrációiban a kék tintapaca a kiindulópont. És ha már egyszer a tintapaca elindult az oldalon, akkor egyszerűen „elöntötte” az egész könyvet. A versek beágyazódnak ebbe a helyenként formabontó világba, az illusztrátorral együtt pedig úgy gondoljuk: nem baj, ha ebbe a könyvbe a gyerek belerajzol, belefest, tegye. Vizuális világa is egy picit erre bátorítja a gyereket, hogy a könyv nem szent tárgy, nem kultikus tárgy, hanem működő történet.

– A Tintapacák immár a kilencedik köteted. Az elmúlt több mint tíz évben születtek ezek a versek, a gyerekeid felnövésével csengett egybe ez a korszak. Ők valamiféle ihletadókként, múzsákként hatottak a versírásra?

– Persze, mozgatták a versírási folyamatot. A gyerekek néha elképesztő stílusbravúrt és tartalom-bravúrt tudnak produkálni.

Mondjuk ha valaki könnyedén, „lopva” akarna gyerekverseket írni, csak maga köré kéne gyűjtsön egy „gyerekháremet”, és „magától” menne a versírás. Egyébként a gyerekeim már felnőttek, de most is nagy szeretettel írok gyerekverseket, amikor már nincs kitől halljam a nagy sztorikat. Lényegében ez a kötet csak egy egyszerű tárgy, de életem legszebb könyve. És azt remélem, hogy a szövegek fel tudnak nőni a könyv külső szépségéhez.

– A Főtér portál szerkesztője, újságírója is vagy. Jól megfér az életedben a napi sajtó taposómalma és az irodalommal való foglalatosság?

– Mondhatnám azt is erre, hogy minden mindennel összefér. De azt hiszem, hogy habitus kérdése a dolog. Az én habitusom most érkezett el oda, hogy pont úgy rá tudok csodálkozni egy hétköznapi csodára, mint egy rendkívüli bulvártörténetre. Vagy egy isteni, angyali bulvártörténetre.

A napi sajtóban az írást egyébként lehet asztalosmunkaként, de lehet költészetként is művelni.

Érdekli a fiatalokat az írás művészete: szerte a Kárpát-medencéből jelentkeztek az E-MIL idei alkotói pályázatára

Az egész Kárpát-medencéből jelentkeztek írásokkal fiatalok az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) Ne csak lájkold! Pályázz is! – Méhes György Tehetségkutató 2022 elnevezésű kiírására.

„Minden esélyünk megvan rá, hogy ötven év múlva is találkozzunk” – Fennállásának 20. évfordulóját ünnepli az E-MIL

Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) egyszerre családias és nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 20 évfordulóját.