„Szerettük volna megmutatni a társulat régi munkatársainak, hogy nem hullott kútba mindaz, amiért ők küzdöttek. Hiszen voltak ez alatt a 70 év alatt nagyon nehéz időszakok, durva körülmények.

„Persze. De ugyanakkor más tekintetben is egyedi a mi társulatunk az erdélyi, sőt a romániai színháztörténetben, és tudtommal a magyar színháztörténetben is unikumnak számít, mert ezt a színházat nem egy alapító mester, nem a politikai akarat hozta létre és még csak nem is a nagybányai közönségigények - azokra amúgy is fittyet hánytak abban a korban: a közönség igénye ellenére szüntették meg a korábbi szatmári társulatot például... 1953 előtt nyolc évig üresen állt ez az épület, társulat nélkül, és aztán jött a fiatal színész végzős osztály, ők hozták létre” – elevenítette fel Bessenyei. Mint kifejtette, nagyon egyedi jelenség, hogy a Kolozsváron végző színészosztály alapította a társulatot, maga Harag György is ott végzett korábban színész szakon, ő akkoriban fiatal tanársegéd volt.

„Megtévesztő a nevünk, mert tulajdonképpen nem maga Harag alapította a színházat, hanem a végzős osztály tagjai, 17 hallgató szeretett volna továbbra is együtt dolgozni, úgy döntöttek, hogy ők egy társulat szeretnének lenni, és hogy amit maguk között az egyetemi években megteremtettek, nem hagyják szétszóródni. Ezért kinézték Nagybányát – ekkor történt a régiósítás – ahol akkor nagyszámú volt a magyarság, Szatmár és Nagykároly is ide tartozott. Meglátták a lehetőséget, hogy ott megalakult egy évvel korábban a román társulat, erre gyorsan lecsaptak. Életútinterjúikban elmesélték, hogyan mentek el Bukarestbe a kultuszminiszter asszonyhoz, Constanța Crăciunhoz, aki úgymond emberarcúbb kommunista volt” – elevenítette fel az igazgató. Mint kifejtette,

„Harag úgy írja a visszaemlékezésében, hogy »24 másodpercet sem gondolkoztam és igent mondtam«. Szoktuk is mondani, hogy tulajdonképpen Harag Györgyöt úgymond kétszer is megválasztotta a társulat, másodszor, 1989 után – amikor ő már nem élt – szavazással döntötték el, hogy mi legyen a társulat neve. neve, amikor 90 után felmerült, hogy vegye fel az ő nevét a társulat” – mondta el az igazgató. Kérdésünkre arról is beszélt, hogy a szatmári színháznak volt egyfajta örökölt szellemisége, ami abban gyökerezik, hogy egyetemista diákok jöttek színházat alapítani. Aztán Nagybányáról az akkor üresen álló szatmári épületbe költöztek, hiszen itt az akkor még magyar többségű területen két gyönyörű színházépület is volt: a szatmári meg a nagykárolyi, Nagybányán meg nyomorúságosak voltak a körülmények, egy mozival megosztott színházteremben kellett dolgozniuk, egy román tagozattal osztozkodva, és aztán 1956-ban átköltöztek Szatmárra.

„Ez nem mindenhol van így, de ha az új formanyelvet okosan adagolják, akkor a közönség – mint például a mi közönségünk – kézen fogva és szeretettel bárhova elvezethető. Ennek azt hiszem, hogy két titka van. Egyrészt a színészek is nagyon szeretik a közönséget. Bár a színészsors, mondjuk Szatmáron nem könnyű, mert rengeteget dolgozunk, de épp ezért van valami, ami talán eltűnt már lassan a többi erdélyi városból, vagy mert a magyarság feloldódott, vagy a színház közönsége oldódott fel az olvasztótégelyben. De itt Szatmáron még az emberek még messziről felismerik a színészeket az utcán, és nemcsak a magyarok, de a románok is. Mondják, hogy drága művésznő, drága művész úr, megtoldják az adagot a piacon, messziről mosolyognak feléjük – tehát megbecsültsége van a színésznek. Ez így volt régen is, erről számoltak be a régiek, és ma is megmaradt” – mondta az igazgató.

Hozzátette, a színház a városnak köszönheti ezt az erőt adó visszajelzést. Arról is beszélt, hogy a színház és a közönség közötti erős kölcsönhatásról a kortárs színházelméletben is sok szó esik, például Erika Fischer-Lichte azt írja, hogy egy előadás menete nem olyan, mint egy vektor, hogy a művész alkot, a néző pedig egyoldalúan befogad, hanem olyan, mintha közben pingpongoznának: tehát ad egy impulzust a színész, a néző visszadobja a labdát, a színész visszadobja, a néző visszadobja, és ettől egy előadás fejlődése ezen alapszik.

A jubileumi rendezvénysorozatra, előadásokra nemcsak szatmáriak, de nyíregyháziak, nagykárolyiak is eljöttek a jubileumra, a magyarországi városból szép számmal akadnak, akiknek bérletük van, és rendszeresen követik a Harag György Társulat előadásait. Az igazgatót arról is kérdeztük, hogy miként sikerül bevonni a fiatalokat a színház világának bűvkörébe.

„Az ifjú nemzedék megszólítása nemcsak a digitális világ uralma miatt nehéz, de azért is, mert itt Szatmáron két népszámlálás között rendre eltűnik egy Tasnád városnyi ember (de van, hogy egy Nagykárolynyi lakosság), vagyis fogyatkozik a népesség, ami persze aggasztó. De mi óriási hangsúlyt fektetünk az ifjúság megszólítására, vannak gyerekeknek szóló, gyerekszereplős előadásaink – például a Nagy Regina rendezte Légy jó mindhalálig, ami hatalmas siker. De nagy népszerűségnek örvendenek a középiskolásoknak szóló önkéntes programjaink is, onnan pedig a fiatalok közül vannak, akik becsatlakoznak a tánckarba, mások színház irányultságú egyetemre mennek, mi szervezzük meg az édesapámról elnevezett Országos Diákszínjátszó Fesztivált. Van osztálytermi előadásunk, önkéntesprogramunk, stb.

A közönségről szólva elmondta: hűséges a színházához és egyre gyarapszik – a kemény munkának pedig akár több évtizedes távlatban is meglesz a pozitív hozadéka. „Ugyanakkor matematikai szükségszerűség, hogy a demográfiai trendek egyszer csak elkezdjenek a színháztermek látogatottságán is megérződni – ami stratégiaváltást igényel majd, ha bekövetkezik egyáltalán, de nem a színjátszás végét jelenti, egészen biztosan. Ha vigyázunk rá, a magyar színjátszásnak Szatmáron továbbra is hatalmas jövője van!” – fejtette ki az igazgató.