A produkciót álló tapssal jutalmazta a 10. Interetnikai Színházi Fesztivál közönsége, és nem véletlenül. Ha valaki esetleg ódzkodna attól, hogy ilyen hosszúságú előadásra üljön be, annak biztatására elmondható, ne habozzon.

Elmosódó határ színpad és nézőtér között

Sardar Tagirovsky rendezése a tekintetben is eltér a manapság szokványostól, hogy három felvonásra bontja a Csongor és Tündét – két szünettel játssza a társulat. Ezt a felosztást ma már ritkábban lehet felismerni egy-egy előadásban, Tagirovsky rendezése azonban ki is hangsúlyozza. A hatalmas kivetítőn felirat jelzi az egyes felvonások kezdetét, ezzel is sugallva, hogy a rendezés tisztelettel viszonyul a három nagy műnem – líra, dráma, epika – határán álló drámai költeményhez. Manapság már nem szokás, de ebben az előadásban valóban „felmegy” és „lemegy” a függöny – ami szintén tiszteletteljes jelzés lehet a mű irányába.

A távolítást, a konkréttól való elemelkedést szolgálhatja, hogy a szereplők túlnyomórészt arcukra festett maszkot viselnek, így kvázi nem hús-vér emberekként jelennek meg, talán azt sugallva, hogy olykor nem is alakítói, inkább „eszközei” az álomszerű képzeletvilágban zajló eseményeknek. De a színpadon egymást követő történéseket közelíti is a nézőhöz a rendezés: egyes jelentekben a széksorok közti folyosón jönnek-mennek, a székeken foglalnak helyet a szereplők, sőt, Ilma a páholy korlátján lépked végig. Ily módon az alakok mintegy belépnek a „civil” térbe, így elmosódnak a határok a színpad és nézőtér között.

Ilyen például a „múlóság rettenete”, a végességnek való kiszolgáltatottság megfogalmazása az Éj királynőjének (Kovács Nikolett) szuggesztív jelenetében, amikor díszlet, jelmez, látvány és intenzív színészi jelenlét együttesen teremt emlékezetes színpadi pillanatokat.

A színészi játék egyébként kifejezetten erős mindvégig. Föltétlenül kiemelendő a Mirígyet megformáló Moldován Blanka játéka, de emlékezetes marad a néző számára a Kalmár (Nagy Csongor Zsolt), a Fejedelem (Méhes Kati) és a Tudós (Rappert-Vencz Gábor) figurája is. A fiatal nőalakok megformálása szintén kifejezetten jól sikerül Budizsa Evelynnek (Tünde) és Keresztes Ágnesnek (Ilma). A rendezői ötlet, ahogyan Vörösmarty (Varga Sándor) és szerelme, Perczel Adél (László Zita) szinte teljesen néma figurájának megjelenése „keretezi” a Csongor és Tünde történéseit, frappáns és sziporkázó, de dinamikus, játékos az is, ahogyan az ördögfiak színre lépnek és ügyködnek.

Kupás Anna díszleteinek és jelmezeinek látványvilága egységes, egyszerre sugall kortalanságot, időtlenséget és szolgálja a különféle gondolati dimenziók megnyílásának lehetőségeit: megsokszorozó tükrök, minden irányba – az alvilágba, vagyis lefelé is – nyíló, titokzatos terek tűnnek fel. Az előadásban érzékelhetővé válik a repülés, az végtelen űr, a csillagos ég, a tündérvilág képzete – ezek megteremtése nélkül a Csongor és Tünde meg lenne fosztva legfontosabb gondolati dimenzióitól. Sardar Tagirovsky rendezésének köszönhetően azonban szinte „megfoghatóvá” válnak Vörösmarty művének elvont gondolatai, például az is, hogy a halandó, véges emberi életet a nagy mindenség és végtelenség fogja körül.