A művészet alakítja a világot – A Kossuth-díjas Nemes Levente színházról, művészetről, ellenszélről

– Ekkor született meg a jól ismert előadás ötlete?

– Akkoriban minden év februárjában voltak író-olvasó találkozók, például a Vörös Zászló (egy korabeli folyóirat – szerk.) szervezett ilyeneket Marosvásárhelyen. Ezeken az eseményeken felkértek színészeket, hogy szavaljanak, és én rendszeresen a meghívottak között voltam – ha nem épp az egyetlen meghívott. Ekkor már részleteket mondtam a Dózsából, ami végül odáig vezetett, hogy 1969 karácsonyának első napján bemutattam a poémából készült színházi előadásomat, amit tulajdonképpen én is rendeztem. A különlegessége az volt, hogy Kölönte Zsolt – aki akkor építészetet tanult, majd később Nyugatra ment, és sajnos autóbalesetben meghalt – zseniális díszletet tervezett hozzá.

Különleges világítással – kék és vörös fényekkel – lehetett erősíteni a hatást. Hatalmas kihívás volt ebben a díszletben játszani, a háttérben 20-30 centiméterenként lándzsahegyek sorakoztak. Egy ilyen térben színészként létezni, méltó társa lenni ennek a látványvilágnak, komoly feladat volt.

Újvidéken különösen izgalmas volt az előadás, mert a közönség nagyon fogékony volt rá. A Dózsát játszottam a gyulai várszínházban, az egri várszínházban, Veszprémben, Bákóban, Bukarestben és szerte Erdélyben is. Sőt, még a legkisebb falvakba is elvittem a díszlet kisebbített változatával.

Amikor 1962-ben megalakult a két tagozatos Marosvásárhelyi Állami Színház, már érzékelhető volt egyfajta változás. Később figyelemmel kísértem Kolozsvár színházi és kulturális változásait is, ami szintén keserűséggel töltött el. Marosvásárhelyen is fokozatosan megindult a beolvasztási folyamat, az intézmények, gyárak igazgatói pozícióit egyre inkább románok töltötték be. Én Medgyesen születtem, a bécsi döntéskor egyéves voltam. A családom Kolozsvárra költözött, mert Medgyes Dél-Erdélyhez került. Hat évet töltöttem Kolozsváron, majd édesapám – aki részt vett az egyetem átköltöztetésében – Marosvásárhelyre költözött, így én is ott folytattam az iskoláimat. 33 éves koromig ott éltem, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. A Dózsa tehát ebből a korszakból és ezekből az élményekből született. Akkoriban a beolvasztási politika egyre erőteljesebbé vált, és én ezt nagyon nehezen éltem meg.

Így lettem a magam rendezője. A darabnak nem volt rendezője. Bár próbálkoztam Tompa Miklósnál, végül én magam lettem a rendező, a szerkesztő, a dramaturg és az előadó is. A Dózsából meg meg lehet élni – nem csak anyagilag, hanem szellemi értelemben is. Nekem visszatérő lehetőség volt a Dózsához fordulni megoldatlan problémáimnál. És megéltem a Dózsából, meg sok díjat is hozott.

Visszatérve az első kérdésre: egyik alkalommal sokat panaszkodtam Jánó Mihálynak – aki akkor Kovászna megyei művelődési főtanácsos volt –, hogy az épp kiosztott EMKE-díjat olyan kapta meg, akiről én úgy gondoltam, hogy nem érdemelte meg.

Sőt, néhány évre rá még egy díjat kaptam az EMKÉ-től. Az élet, mint annyiszor, fityiszt mutatott nekem. Így voltam, vagyok a díjakkal – a Kaszás Attila-díjjal, a Szentgyörgyi István-díjjal, a Kossuth-díjjal is. Arany János sem szerette a díjakat. Nem tudott mit kezdeni velük.

Az öcsém volt az első, aki mondta, hogy meg kellene kapnom a Kossuth-díjat. Én viszont azt mondtam neki: erről ne beszéljünk, mert nincs értelme. Nem éreztem úgy, hogy megérdemlem. Nagyon sokan megérdemlik, és el sem tudtam képzelni, mi az útja-módja annak, hogy valaki megkapja ezt a díjat. Most már tudom, hogy egy Kossuth-díjasnak is javasolnia kell az újabb díjazottat. De ezt is csak nemrég tudtam meg. Mint minden más a világban, a díjak elnyerése is hordoz magában pozitívumot és negatívumot egyaránt. Láttam már sokfélét az életben. Véleményem persze van a díjkiosztásokról – csak akkor nincs, ha én kapom.

– Az Ön neve említésekor mindig elhangzik, hogy gondolkodó, elemezgető színész. Mennyire fontos ez egy színész számára? Elengedhetetlen, hogy a színművész ne csak játsszon, hanem a világot és önmagát is jobban megértse, meg akarja érteni a művészetén keresztül, a művészete által?

– Igen, nem is tudom elképzelni másként. Vannak úgynevezett ösztönös tehetségek, akik bármihez nyúlnak a színjátszásban, mindenféle rendezővel tudnak dolgozni, és a közönség nagyon szereti őket. De itt nem csupán arról van szó, hogy valaki jó vagy nem jó színész. A kérdés az, hogy mi a szándéka a színházzal. Az a célja, hogy sikere legyen, hogy tapsoljanak neki, hogy szeresse a közönség? Ha igen, akkor talán nincs is szüksége mélyebb gondolkodásra.

Már sokszor elmondtam, hogy számomra mi a színház funkciója. Egy színész lehet pusztán szórakoztató előadó, lehet nagyszerű táncos, kiváló hegedűs – és ezekhez valóban nem feltétlenül kell sok könyvet elolvasni. De még egy zenész esetében is fontos, hogy benne legyen a lélek. Beethoven is ezt mondta az egyik hegedűs tanítványának: tökéletesen lejátszod a darabot, de nem látlak benne téged, nem érzem a szíved dobbanását. A színészetben is ez a kulcs.

És az sem mindegy, hogy az ember milyen tudással rendelkezik a világról. Kíváncsi-e rá, akar-e tudni az univerzumról, annak működéséről, elolvassa-e a nagy műveket, megnézi-e azokat az előadásokat, amelyek megrendítik, amelyek hatással vannak rá. Mert ha egy színésznek nincs világképe, ha nem tud eleget a világról, akkor sokkal kisebb eséllyel ér gyakorol mély hatást a közönségre.

Lehetetlen úgy színművésznek lenni, hogy valaki ne szerezzen ismereteket ezekről a dolgokról.

– Most is játszik, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház úgymond fiatalosabb darabjaiban is. Úgy tűnik, hogy nem az a fajta idős színész, aki kiakad a színház változásain, aki siratja a múltat, mondván, hogy régen minden jobb volt. Hogyan csinálja, hogy ennyire halad a korral és elfogadja a színház, a színjátszás változásait?

– Talán az előbb említett érdeklődés és kíváncsiság miatt. Gyerekkorom óta sokat olvastam. Először a gyerekeknek való könyveket, később Winnetout, vadnyugati történeteket, majd egyre komolyabb műveket. Mindig is az irodalom vonzott leginkább, de idővel a művészetek más területeire is nyitottá váltam. Nem volt magától értetődő, hogy például megtanuljam élvezni a komolyzenét, vagy eligazodjak az avantgárd irányzatok között. A 19. században indult impresszionizmus, a futurizmus és a többi izmus mind-mind kihívást jelentettek. Tudtam róluk, de mélyebben is meg akartam érteni őket.

Ha egyszerűen csak elutasítottam volna, akkor sosem értem volna meg igazán. Talán ez lehet az oka annak, hogy ma is nyitott vagyok az új dolgokra. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, szerencsés adottság, hogy szeretem a dolgok mélyére ásni magam. És ma is ilyen vagyok.

Nemes Levente: olyan színházat akartam teremteni, ahol jól érzem magam

– Ez a szemlélet határozta meg a színházigazgatói munkáját is?

– Ó, igen, természetesen! Amikor idekerültem, már akkor is igazgatónak készültem – csak nem tudtam róla. Amikor idejöttem, a sepsiszentgyörgyi színház nem számított igazán elismertnek. Ennek érthető oka volt: talán az egyetlen város volt a világon, ahol húszezer lakosra jutott egy teljesen államilag támogatott színház. 1948-ban alapították, mert a kommunista párt itt is terjeszteni akarta az ideológiáját. A székelységet kultúrával látták el, de a valódi cél az ideológiai nevelés volt. Szentgyörgyön nem voltak meg a megfelelő színházi hagyományok, és a környező falvakban sem. Egy színház minőségét nagyban meghatározza a környezet, amelyben működik.

Talán ezért is érezhető volt rajtam kezdettől fogva, hogy elégedetlen vagyok az akkori állapotokkal. Kicsit különleges figura voltam itt, másmilyen, mint a környezetem. Ennek megfelelően is viszonyultak hozzám. És akkor én megkezdtem, idézőjelben szólva, szórtam a gyöngyeimet. Ennek az lett a vége, hogy először nem fogadtak el, de valahogy föléjük kerekedtem rögtön a változás után. Aztán leváltottak, talonba tettek, majd egy véletlen folytán újra elővettek. A királycsináló megint Jánó Mihály volt, mert ő nevezett ki igazgatónak, pedig tudta, hogy a társulat nem akar engem. De ő vállalta ezt a kockázatot. És aztán majdnem leváltottak – pontosabban állandóan leváltani próbáltak –, de soha nem sikerült.

Mintha azt mondanák: olyan öreg vagy már, öregem, hogy már nem számítasz, úgyhogy megbocsátunk neked. Mert addig én ellenszélben éltem ebben a városban, sok tekintetben. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg azt mondta a polgármester, hogy a színháznak kultúraformáló és emberformáló ereje volt – anélkül, hogy az én igazgatói szerepemet kiemelte volna.

A nyolcvanas évek második felében öt-hat éven keresztül mi megkerestük a saját fizetésünket. De nemcsak a sajátunkat, hanem a '86-87-ben alakult román tagozatét is. Nekik nem volt közönségük. Vasárnaponként három előadást tartottunk. Átmentünk egyik faluból a másikba, le sem vettük a jelmezeinket a buszban. Petróleumlámpával, agregátorral világítottunk, öltözőnk nem volt, falusi házakban öltöztünk át, de csináltuk – mert a jelszó az volt, hogy a megmaradásért dolgozunk. És mindig telt ház előtt játszottunk, szervezés nélkül is. Volt, hogy késve érkeztünk, és a közönség három órát várt ránk a teremben.

Most már nem a megmaradás a tét. Kérdezte akkoriban valaki tőlem, hogy: „de miért”? Nem látod, mi folyik a parlamentben? Most nem a megmaradásért kellene harcolnunk?” Azt feleltem: nem. Most ti, politikusok harcoljatok a megmaradásért. Nekem a művészet eszközeivel kell szembenézést létrehoznom.

De ennek a hozzáállásnak a színházban is voltak vesztesei. Voltak, akik nem tudtak ezzel azonosulni. Megmondom őszintén: én magam sem értettem teljesen, mit jelent a szembenézés – csak éreztem. Ebben találtam társra Bocsárdiban (Bocsárdi László rendező, igazgató – szerk. megj). Egy őrült, de a legjobb értelemben. Világnézetileg voltak különbségeink, de művészeti gondolataink nagyon is azonosak voltak. Félszavakból értettük egymást. Ritka találkozás az ilyen.

– Ha az a korszak a szembenézésről szólt, most milyen korszakban van a Tamási Áron Színház?

– Vészkorszakban. Tény, hogy a politikai átalakulás korában vagyunk, a harmadik világháború küszöbén állunk, de ha nem állnánk ott, akkor is. Kulturális harc folyik, hisz a kultúrának ereje van. Hova nézzek? A liberálisra nézzek? A jobboldalra? A konzervatívra? A humanistára? Mit, kit kövessek? Kinek az érdekeit? Egyáltalán érdekeket kell kövessek? Egyáltalán a politikához mennyire legyen, lehet köze a művésznek? A művész nem politikus, de a politikából kiszállni nem lehet, mert így is, úgy is valamilyen vagy, nézeteid vannak, valamiképpen csinálod a dolgokat. De a forradalmak és a változások csak végső soron történnek meg. Addig pedig a dolog mozog magában, vajúdik jobbra-balra, majd egyszer csak lesz valami belőle. Na most ki tudja, hogy mi lesz ebből, amit te is érzékelsz magad körül, és amiben még én is bent vagyok.