Harmincéves a csibészek nagy családja: Kolumbán Imre, az árvákat felkaroló alapítvány ügyvezetője tevékenységükről

– Egy Hargita megyei nagyvállalat igazgatójaként a kilencvenes évek elején miért döntött úgy, hogy felváltja a versenyszférát a sok bizonytalansággal járó alapítványi munkával?

– A gyülekezet tagjaként már 1987 óta rendszeresen találkoztunk szűkebb körben is Gergely Istvánnal, így tudomást szereztem róla, hogy foglalkozni akar az árva, kiszolgáltatott fiatalokkal. Erre igazából a rendszerváltás után nyílt lehetősége, amikor szembetalálta magát az árvaházból 18 éves koruk betöltése után az utcára kerülő fiatalokkal, akiken segíteni kellett. Az alapítvány hivatalos bejegyzése előtt ennek a munkának már komoly előélete volt, amit intézményesíteni kellett.

1992-ben Tiszti arra kért, hogy amint a sűrűsödő teendők megkövetelik, teljes emberként, főállásban vállaljam el az alapítvány ügyintézését. Erre 1994-ben került sor. Nem volt könnyű a váltás, sokat vívódtam magamban, de végül jó döntést hoztam.

– Nehéz idők jártak az 1990-es években. Hogyan találtak rá a külföldi támogatókra, akik segítségével be lehetett rendezkedni a „csibészeknek” becézett árvaházi fiatalok elszállásolására, ellátására és szakképzésére?

– Önerőből sikerült összehozni egy kis asztalosműhelyt a fiúk részére, majd a lányoknak is berendeztünk egy varrodát, szereztünk pár varrógépet. Első külföldi támogatónk az ausztriai Felsőőr katolikus közössége volt, ahova a rendszerváltás előtt egy erdélyi pap kikerült, ő vette fel velünk a kapcsolatot. Az Őrvidékről érkezett testvéreink először kézi szerszámokat hoztak, majd pénzt adtak, hogy vásároljunk egy modern gyalugépet. A székelyudvarhelyi ferences nővérek tanácsára felkeresett bennünket a Süddeutsche Zeitung német újság két munkatársa, akik 1992 karácsonyára nagy riportot készítettek az alapítvány munkájáról és a csíki árva gyerekek nehéz sorsáról.

Végül akkora összeg kerekedett ki a többhetes adományozási kampányból, hogy a német szerkesztőség úgy döntött, három erdélyi szociális projektet támogat: Böjte Csaba szintén frissiben induló dévai árvagyerek-misszióját, a székelyudvarhelyi ferences nővérek programjait, illetve a csíksomlyói alapítványunkat. Ebből az összegből tudtuk megvásárolni az asztalosműhely ingatlanját, amit az Illyés Alapítvány támogatásából pótoltunk ki.

– Alapítványuk három műhelyében a kilencvenes évektől szakoktatás folyik. Mekkora igény mutatkozott erre az árva fiatalok körében?

– A szakoktatás eleve abból az igényből indult ki, hogy minden fiatalnak szakmát tanítsunk. A kilencvenes években a további adományokból vásárolt házakban mintegy 20 fiú és 20 lány lakott. Lakáshoz juttattuk azokat, akik Csíkban telepedtek le, tanult szakmájukkal ma is elboldogulnak, családot alapítottak. Mások külföldre mentek dolgozni.

A három műhely közül az autószerelői szakmára van a legnagyobb érdeklődés, ma ez Csíkszereda legmodernebb és legkeresettebb autószervize. Közben a Hyundai Hargita megyei hivatalos márkaképviseletévé váltunk.

– Tavaly magyar kormányzati támogatással sikerült felújítani a szerviz épületét. Hogyan nőtte ki magát ilyen szintre az alapítványi oktatóműhely?

– A története 1996-ban kezdődött, amikor újabb ingatlant vásároltunk terebélyesedő fiatal közösségeink számára. Az udvaron állt a műhely, és eleve úgy vásároltuk meg, hátha tudunk kezdeni vele valamit. A gondviselés úgy hozta, hogy Erdélyben szociális programokat támogató németországi üzletember jutott el hozzánk, aki egy nagy MAN-szervizt üzemeltetett, miközben fenntartott egy alapítványt is. Az ő segítségével vásároltunk újabb két ingatlant.

Aztán ismét felkeresett egy pályázati lehetőséggel német kormányzati forrásokra. Ekkor született meg a korszerű autószerviz ötlete, amely nem csak hazai gyártmányú, hanem külföldi kocsikat is tud javítani. Az elnyert pályázatra 700 ezer német márkát kaptunk, amiből minden felszerelést megvásároltunk, és két autószerelő alkalmazottunkat kiküldtük németországi továbbképzésre.

Az alapítvány által bejegyzett kft. keretében működő autószerviznek jó hírneve van: nem csak kiváló oktatóműhely, hanem az ügyfelek is kedvelik, rengeteg a megrendelése. Az elmúlt években sok árva gyerek is szerzett itt szakmunkásdiplomát.

– Az elmúlt két évtizedben gyökeresen átalakult az árvaházi rendszer Romániában, az állami gyermekvédelem átvette a feladatokat. Nehéz volt lemondani a gyerekekről?

– A kilencvenes évek elején a 18 évet betöltött fiatalokkal foglalkoztunk. Később a Csíkszépvízen megvásárolt egykori örmény plébánia épületében létrehoztuk az első gyerekcsoportunkat. Ez volt a legnehezebb feladat, mert a csíkszeredai árvaház több száz gyerekéből induláskor csak 15 gyereket tudtunk magunkkal vinni, de a kis csapat folyamatosan bővült.

onnantól fogva a fenntartás teljes költségét az állam fedezte. Ez anyagilag segítséget jelentett, ugyanakkor hiányérzetet is okozott. A gyerekekkel való kapcsolattartás azonban nem szűnt meg: aki rajtunk keresztül szeretne szakmát tanulni, szívesen látjuk, és egyengetjük az útját.

– Az alapítványt csángógyerek-programjáról is ismerik, hiszen Csíkszeredában taníttatják a nehéz sorsú csángó fiatalokat…

– Csíkcsomortánban harminc, Csángóföldről származó, nehéz sorsú gyereket fogadtunk be főleg sokgyerekes családokból. Ennek teljes költségeit az alapítvány fedezi.

Az a gond, hogy jóval többen jelentkeznek, mint ahány helyet biztosítani tudunk. A meglévő épületek mellett egy csűrt is átalakítunk lakóházzá, hogy újabb fiatalokat fogadhassunk a csíkszeredai magyar oktatásra.

– Gyakran jár Csángóföldre, ahol az ott lakó magyarokon is segítenek. Mire van leginkább szükség a moldvai magyarok körében?

– Az alapítványi munkánkat támogató németországi barátunkkal hosszú évekkel ezelőtt meglátogattuk Külsőrekecsint. Vendégünk elképedt, hogy milyen szegénységben élnek ott az emberek. Sok helyen ma is agyaggal tapasztják a házak földjét, nincs padló, a házak gyengék. Megkérdezte, hogyan tudna a csángó embereken segíteni. Gondolkoztunk rajta, mi volna a legjobb segítség.

Német barátunknak megtetszett az ötlet, és azóta több éven át mesteremberrel mérem fel a legszegényebb csángó gazdák igényeit. A fakészítményeket kiszállítjuk, és beszereljük a házakba, ami a gazdáknak ingyen van. Sok csángó családnak okoztunk ezzel nagy örömöt.

– Sok magyar, cigány és román árva fiatalon segítettek az elmúlt harminc esztendőben, hogy talpra tudjanak állni, és elinduljanak az életbe. Milyen visszajelzéseket kapnak tőlük?

A Csíkszépvízen felnőtt első nemzedékből egy lány elvégezte a kolozsvári egyetemen a szociálismunkás-képző szakot, és kikerült Ausztriába egy idősek otthonába dolgozni. A nyugdíj előtt álló tulajdonosok annyira megszerették, hogy rábízták a szociális intézmény teljes működtetését. A lány nagyvállalattá fejlesztette a vállalkozást, amely ma már a Székelyföldről évente mintegy 130, időseket gondozó személyt visz ki szociális munkára.

Ugyanakkor van olyan neveltünk is, aki Hollandiában belekeveredett egy kábítószercsempész társaságba, Máltán letartóztatták, és elítélték nyolc évre. Egy máltai katolikus közösségen keresztül tartottam vele a kapcsolatot, rendszeresen meglátogatták a börtönben. A nagy többség tisztességesen dolgozik, családot alapított, beilleszkedett a társadalomba. Nemrég vettem részt az első Csibész-nemzedékből származó, ma 50 éves férfi gyerekének a lakodalmán. Jó velük találkozni és beszélgetni. Mi mindig egy nagy család voltunk, és az is maradunk.