Népviseletek a fényképezőgép előtt – beszélgetés Dávid Botond fotóművésszel

– Mikor kezdett érdekelni a fotózás? Korábbi beszélgetéseink alkalmával többször említetted, hogy nem te találtad a témát, a népviseletek fényképezését, hanem a téma talált rád. Ez hogyan történt? 

– Messziről közelítenék, mindenekelőtt meg kell említenem Henri Cartier-Bresson nevét, aki bár tanult fotográfiát, egy időre elfordult tőle, mígnem meglátta Martin Munkácsi híres képét (Három fiú a Tanganyika-tónál). Ennek hatása alatt döntött úgy, hogy mégis visszatér a fényképészethez – és később világhírű lett.

Egy hasonló emlékem nekem is van gyerekkoromból, majd egy másik, későbbről, amikor a lányom megszületett, és éreztem, már illene rendes képeket is készítenem róla. Vettem egy komolyabb fényképezőgépet a korábbi helyett, melyet egyébként éppen azért is használtam, mert

Ekkor, középiskolásként a fotográfiát kedvtelésként, nem tudatosan végeztem, de ellesve apám fortélyait, már tudtam jó képeket készíteni. Ebből a családi környezetből indulva, mely nyomta le a torkomon a fotózást, egy 13 éves külföldi átmenet következett, mikor még mindig nem ezzel kerestem a kenyerem, de az ismerőseim, látva ezeket a tudatosabb képeket, a saját gyerekeiket is velem akarták lefényképeztetni.

– Mesélsz kicsit erről a családi háttérről, hogyan váltatok fotós „dinasztiává”?

– A család története a második világháború alatt kanyarodott ebbe az irányba, az ilyesmihez pedig mindig kell egy lány. Nagymamámnak egy német katona udvarolt, megtanította fotózni, a fényképek előhívására, hagyott is neki egy gépet és egy közös képet, mielőtt nyoma veszett, és nem hallottunk róla többet. Nagymamám a hatodik hónapra megszült, a nehéz körülmények mellé apámnak apa helyett csak ezt a gépet tudta felmutatni, de ettől kezdve a családban szinte mindenkinek köze lett a fényképezéshez valamilyen formában.

Visszakanyarodván a történetem elejére, a lányom fotózása során eszembe jutott egy kép: gyerekként a lakásunkban játszottunk a testvéreimmel, a nővérem az öcsémet fogta az ölében és néztek ki az ablakon, amikor megjelent apánk, megkért, hogy mindenki maradjon mozdulatlan, majd hozta a fényképezőgépét. Később láttam a képet is, miután feltúrtam érte a családi archívumot.

– A következetesség, az átgondolt lépések eredményezték a különböző kanyarokat is az életedben, vagy a munkáid során a témabeli, művészi irányváltásokat?

– Pontosan: amikor egy szakasz lezárul, amikor egy befejezett, kiállított témában már nincs több mondanivalóm, nincs, amit magamból újként „kihazudnom”, elkezdem keresni a pótlandó hiányosságaim, például a néprajzi ismeretek tekintetében. Feltűnt, hogy amikor látogatóink kérdezgetnek erről-arról, nem tudok válaszolni. Úgy tűnik, tájékozottabbak,

– Mi az eddigi munka eredménye?

– 1300 viseletnél tartok, melyből a magyar vonatkozású szám szerint 226. Mára a kiállításra szánt képeimből, a hétköznapi munkáimból tapasztalatot szerezve felkészültebbnek érzem magam a téma feldolgozására. Rájöttem, az alanyoknak is szükségük van a szép képekre, amelyekért cserébe egyenesen a viselők adják a leírást, a legautentikusabb forrásból dolgozhatok, és elegendő csak a képekkel foglalkoznom.

– Ha ennyi változat létezik, hogyan lehet befejezni e munkát?

– Nem lehet, de van egy vezérfonalam, amely szerint igyekszem következetesen haladni. A kiállításra szánt képek főleg esztétikai vonatkozásokkal bírnak, a legpompásabb ruhák és képek pedig a hajadon, eladósorban levő lányok és viseletük vonatkozásában készülnek, ezért főleg erre koncentrálok, arra is figyelve, hogy a viselet tényleg az adott népcsoport egy tagján kerüljön bemutatásra, ha van rá lehetőség.

Viszont az esztétikai igény mellett fontos, hogy dokumentarista módon is megörökítsem a viseleteket, így a képeken látható a beállítások módszeressége, ha egy néprajzos tanulmányozza a képeket, azonosíthassa a kutatásához fontos részleteket a ruházatokon.

– A kiállításokra visszatérve, idáig hol láthatta a közönség a munka eredményét? Hogyan léptél ki a nemzetközi porondra?

– Két vonalon mozgok, és a kiállítás nem egy lebecsülendő mellékvágány, de a gyűjtés a lényeg. Érdekes, hogy Helsinkibe, az ottani Nemzeti Múzeumba, vagy a brüsszeli kiállításomra csak itthoni képeket vittem, mert van érdeklődés rá. Ha leválasztjuk az ideológiát a témáról, hogy nézd, mutatok neked egy szűkebb földrajzi térről negyven viseletet és azokat a szép lányokat, akik ezt viselik, az már esztétikailag is jelentős érdekesség, emellett az ideológia csak pluszt ad hozzá.

– Van-e kedvenc népviseleted? Már szisztematikusan haladsz a feltérképezésben, gyűjtésben?

– Az ismert viseletek valamiről híresek, a kalotaszegi, a kalocsai annyira cifrák, kiemelkednek, megjegyezhetőbbek, de számomra az értéket nem feltétlenül ez hordozza, pedig egy vagyonba kerülnek.

– Akkor nem fogsz pihenni ezután sem?

– Pontosan, még van munka bőven, mind magyar, mind más nemzetek vonatkozásában. Van két nagy térképem a falon, egyik a történelmi magyar vármegyékkel, másik egy világtérkép, melyeken rajzszeggel jelölöm a feldolgozott területeket. Érdekes látvány, sok következtetést lehet levonni a kultúrákat illetően is.