Jégkorongban és labdarúgásban is maradandót alkotott az Incze-dinasztia – Incze Lászlóval beszélgettünk

Ma már hihetetlennek tűnik, de volt olyan időszak, amikor két sportágban is lehetett kiválóan teljesíteni. Székelyföld sporttörténetének kimaradhatatlanul nagy alakjai az Incze testvérek, akik a múlt század közepén, a második világháború előtt, alatt és után jégkorongban és labdarúgásban is csúcsra jutottak. Az Incze-dinasztia középső tagjának, Incze II. Lászlónak a fiával, ifjabb Lászlóval beszélgettünk. A rövid ideig játékosként, majd edzőként, illetve építészmérnökként Csíkszeredában is megfordult Kicsi paci jelenleg Székesfehérváron él.

– Honnan származik az Incze család, és miből fakadt a sport iránti szeretet?

– Nagyapám Alcsíkon, Csíkszentsimonban született, de a múlt század első felében Marosvásárhelyre költözött, pékmester volt, pékséget működtetett ott. Édesapámék hárman voltak testvérek: a nagyobbik Gábor, a középső, édesapám László, a kisebbik pedig József. Ők mindhárman már Marosvásárhelyen születtek. Nagyapám eleinte nagyon haragudott, amikor a fiúk elszöktek hazulról a Ligetbe focizni, utánuk ment, és jól elnáspágolta őket, de hamar rájött, hogy tehetségesek. Később már ő támogatta a vásárhelyi focit, ő vette a felszerelést, a cipőket, nagyban hozzájárult a marosvásárhelyi sport sikereihez.

– Vegyük sorra az Inczéket. Hogyan emlékszik rájuk?

– Legnagyobb nagybátyám, Incze Gábor (Incze I., Gabi) a leggyorsabb volt az Inczék közül, mindkét sportágban, hokiban és fociban is kiváló volt, jégkorongban például olyan gyorsan vezette, pofozgatta a korongot, hogy alig lehetett követni. A román válogatottal részt vett az 1947-es világbajnokságon, ahonnan hátramaradt az a történet, amikor olyan gyorsan átvert két amerikai hátvédet, hogy azok ketten egymásnak estek. Sokszor elmesélték, hogy híresek voltak arról, hogy szerettek hárman a hokikapu körül passzolgatni, az egyik a kapu mögött állt, a másik kettő pedig elöl. Tuka, a legkisebb egy alkalommal megunta a passzolgatást, beütötte, de erre Gabi bátyám rászólt: Öcsém, csak akkor üsd be, amikor mondom!

Az Inczék közül Gábor és László egy ideig játszottak Csíkszereda csapatában.

A legkisebb, Incze József (Incze III., Tuka) a második világháborúban sajnos fogságba esett, négy évet orosz fogságban volt, ezért egy kicsit lemaradt a sportban a bátyjaitól, de ő még 40 évesen is hokizott, és sokan emlékeznek arra, hogy idősebb korában is fél kézzel vezette fel a korongot az egyik kaputól a másikig. Labdarúgásban és jégkorongban is élvonalbeli csapatokban játszott. Fociban arról volt híres, hogy többször lőtt szögletből gólt, jégkorongban pedig a három testvér közül ő volt a legtöbbször felnőtt válogatott.

– Ilyen előzmények után nem is volt kérdés, hogy ön is a hokit vagy a futballt választja?

– Én jobban szerettem a hokit, de Marosvásárhelyen kevésbé volt lehetőség kibontakozni ebben a sportágban. Labdarúgó lettem. Édesapámnak nem nagyon volt ideje velem foglalkozni, de megmaradt emlékezetemben az eset, amikor munka után a teraszon az újságot olvasta, én pedig gyermekként labdázgattam. Odagurult hozzá a labda, ő pedig az újságot tovább olvasva, fél szemel a labdát is figyelve dekázgatott. Arra a kérdésemre, hogyan lehetséges, azt válaszolta, hogy nagyon sokat kell gyakorolni. Hát gyakoroltam, és gyorsaságomra építve labdarúgó lettem.

– Jászvásáron, a Poli csapatában mutatkozott be a román élvonalbeli labdarúgó-bajnokságban, akkori nevén az A divízióban.

– Alig voltam 18 éves, amikor bemutatkoztam a csapatban. Jászvásárra felvételiztem az építészmérnöki szakra, egyből sikerült, mert a marosvásárhelyi középiskola kitűnően felkészített. Építészmérnök lettem, tömbháznegyedeket építettünk Iași-ban, majd ide kerültem Székelyföldre. Itt is építkezésben dolgoztam, a csíkszeredai traktor- és bútorgyár bővítésénél. Egy fél szezont fociztam Csíkszeredának is, majd edző voltam a csapatnál. Játékos-edzőként egy rövid ideig Jászvásáron is tevékenykedtem, ahol a Constructorult bevittem a B divízióba, Csíkszeredában pedig a Rapidot a C divízióba. Abban az időben más volt a helyzet, egy levesért és egy flekkenért vagy egy külföldi útért fociztunk. Jászvásáron nem egy szedett-vedett társaságot találtam, hanem olyanokat, akikre fel lehetett nézni, mint Romiláék, Simionaș és sokan mások. A húsztagú keretből 15-en egyetemisták voltunk (műszaki, jogi, testnevelési stb.), és nem csak papíron, hiszen mindenki elvégezte az iskolát, és később legtöbben a szakmában dolgoztunk.

Az akkori Poliból nyolcan voltunk valamelyik válogatott tagjai. Én az ifi-, az utánpótlás- és az egyetemista-válogatottban szerepeltem, majd az olimpiai csapatban is pályára léptem.

A felnőttválogatottba nem kerülhettem be, mert ott öten voltak a Dinamótól, hatan a Steauától. Érdekesség, hogy 1972-ben, szezon végén én voltam a legjobb szélső a romániai sportújságírók által fordulóról fordulóra adott jegyek átlaga alapján. Benne voltam a bajnokság legjobb csapatában. Lényeges, mert akkor az én posztomon, jobb- vagy balszélső, többek között a dinamós Lucescu, a craiovai Țarălungă, a brassói Necula, a rapidos Năsturescu játszott. A Dinamót kétszer vertük meg Bukarestben, de a Steauát is legyőztük. Popa volt a Dinamo hátvédje, akit az akkori újságcikkek szerint jobban kicseleztem, mint Gento a Real Madridtól, négykézláb mászott a csel után. Egyébként mi a Poli történetének legjobb helyezését értük el a hatodik hellyel. Ami – ha a politikum bele nem szól – lehetett volna harmadik hely is, hiszen ha nem kapunk ki az utolsó fordulóban a Steauától, akkor bronzérmesek lehettünk volna...

Sajnos azok közül, akikkel 1965-ben – amikor odakerültem – együtt fociztam, már nem él senki.

– Hogyan került ki Magyarországra?

– Még 1989-ben történt, és lányom szemműtétje miatt voltunk kénytelenek Magyarországra menni. 1989-ben csak a feleségemet és a lányomat engedték ki, de ott kellett maradniuk a műtét utáni kezelésekre, majd a forradalom után én is utánuk mentem.

– Mit tapasztalt Csíkszeredában a foci kapcsán?

– Csodálom, ami történik. Segített az anyaország is, de úgy látszik, hogy jól dolgoznak, van eredmény. Egy ékszer a stadion, Szereda mint a jégkorong fővárosa nagy lépést tett a labdarúgás terén is a másodosztályba kerüléssel. Csíki gyökerekkel rendelkező, volt csíkszeredai labdarúgóként büszke vagyok ezekre az eredményekre.