Meglehet, ez lesz a mi Csernobilunk – A parajdi katasztrófáról a szociológus szemével

hogyan lehetne azt onnan kiszivattyúzni, esetleg mikor nyithat a bánya. (Még egyszer, ezek fontosak, de csak az érem egyik oldala; a másikról is beszélni kellene).

Az is beszédes, hogy egyes írások azon töprengtek, ez inkább ipari vagy inkább természeti katasztrófa...

II.

A véletlen társadalmi problémákat tehát olyan „váratlan” természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok, vulkánkitörések, szókőár, vagy éppenséggel a háború, illetve súlyos baleset. Ebben az esetben nem magáról a csapásról, hanem sokkal inkább ennek a hatásairól, következményeikről beszélünk.

Mert a társadalmi problémák ezen típusa bizonyos fokig anticipálható: például ha egyszer a vízpartra épült a település, akkor egy rendkívüli áradás során bizonyos eséllyel károsulhat. Vagy ha gátat építünk, s annak karbantartását elhanyagolják, akkor az egyszer átszakadhat.

Tehát a véletlennek nevezett társadalmi problémák esetén a megelőzés és a kármentés azok a mozzanatok, amelyekre a társadalom intézményeinek s ezek vezetőinek figyelniük kell, de ebben a potenciálisan érintett közösségnek is felelőssége van.

De természetesen a parajdihoz hasonló példákat hazai kontextusból is meríthetünk, akár a természeti csapások osztályából is. 2005 áprilisában, Románia egyik nyugati régiójában (a Bánságban) a bőséges esőzések következtében a megáradt Temes és Bega folyók átszakítottak két védőgátat, aminek következtében víz alá került 30 000 hektár terület, többek között

• Fény (Foeni),
• Temeskeresztes (Cruceni),
• Ótelek (Otelec),
• Jánosfölde (Ionel) települések.
  
  

  korábban írtuk

  

  A makrogerinctelen faunát is kipusztította a parajdi sóhullám a Kis-Küküllőben

  Rovarok és más gerinctelenek tetemeinek százai hevernek a parajdi bányaszerencsétlenség utáni magas sótartalom által érintett patakszakaszokon. Gyakorlatilag a teljes makroszkópikus vízi gerinctelen fauna elpusztult az erőteljesen érintett vízfolyásokban.

  
  
  Az áradás által okozott károk összesen 116 települést érintettek: az áradás összesen 3876 házat rongált meg, ebből 739 teljesen, hozzávetőlegesen 2000 pedig részlegesen tönkrement.

Sokan menekültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Hat héttel az április 14. és 20. közötti katasztrófa után körülbelül 15 000 hektár terület továbbra is víz alatt állt, ott, ahonnan a víz visszahúzódott, ezernyi állattetem és rom éktelenkedett. A népesség egy része a telet is improvizált szálláshelyen töltötte, több mint fél évvel az áradás után (Adevărul, 2005. április 30.). Időközben a leglényegesebb is tovatűnt: maga a közösség semmisült meg...

Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban: a rendszerváltás után a korábban hatékonyan működő és adminisztrált csatorna- és gátrendszer gyorsan erodálódott és tönkrement, mert a termelőszövetkezetek – amelyek ezeket korában birtokolták – megszűntek. Érdekellentét keletkezett egyrészt a privatizáló hatóság és a felvásárlók, másrészt pedig a közérdek és közjó között. A vásárlók abban voltak érdekeltek, hogy minél jutányosabb áron jussanak hozzá, a hatóság pedig abban, hogy plusz közkiadásoktól szabaduljon meg a válságos periódusban.

Egészen addig, amíg többet esett az eső átlagosnál, aminek végeredményeként maga a közösség ment tönkre.

III. Nem lokális probléma, hanem regionális krízis a parajdi

Nos, ha nem vigyázunk, akkor ez sokkal nagyobb skálán most is bekövetkezhet, de ehhez radikálisan meg kell változtatni mindannyiunk hozzáállását, több ponton is.

Most és a közeljövőben is vannak, lesznek/lehetnek ilyen történések (további omlások, újabb kilakoltatás, még nagyobb vízhiány a régióban, erősödő feszültségek, gazdasági csődök, távolabbi káros természeti hatások a flóra és fauna esetében). Az, hogy a víz sókoncentrációja nagyon magas lett, számos újabb problémát okoz: (máris) a lakossági ivóvízellátás problémáit, ami nem csupán az életet nehezíti, hanem a helyi gazdaságokat akadályozza és/vagy lehetetleníti el. Közegészségügyi problémákat fokoz, súlyos ellátási kérdéseket vet fel, végső soron a helyi társadalmi ökoszisztémát – tehát magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét – alakítja át. Mindezek pedig szükségszerűen kezdetben latens, majd később nyílt konfliktusokhoz vezetnek, amelyek kezelésére jó lenne már most előre felkészülni. Ennek még korántsincs vége, sőt.

Szinte biztos, hogy fokozni fogja a máris létező bizalmi és legitimációs válságot, a közösségek közötti (a „ti okoztátok, mi szenvedünk” alapon) konfliktusokat és bűnbak-keresést, a mindenféle vezetők hibáztatását, kollektív frusztrációkat.

A globális korporációs kapitalizmus korában (a poszt-Fordista gazdaságban) nem lehet tartósan csak egy iparágra támaszkodni egy közösségnek – még ha az sikeres is, mint amilyen a sóbánya volt turisztikai vonzerőként. Rákerestem a parajdi fejlesztési stratégiára – az újat sajnos nem találtam, biztosan megvan valahol (remélem), biztos csak én vagyok botor, mert ha nincsen érvényes stratégia, nehezen lehet majd bármire is pályázni a jövőben. A régi stratégiában alig van (inkább nincsen) utalás a kvázi mono-indusztriális helyi gazdaság diverzifikációjára.

Mi is, mindenki, mert hagytuk – mint sajnos utólag tragikusan kiderült - egy lényegében inkompetens rendszert hagytunk működni, ami fokozatosan mellőzte a szakértelmet, a tervezést, a felelős munkát.

– a parajdiság és végső soron a Sóvidék számára mindez az önazonosságuk markere volt a megélhetésük mellett – most ez egyszerűen tovatűnt. Ennek implikációt még egyelőre fel sem fogja a közösség, de ezzel mindenképpen szembe kell majd néznie.

Ha hagyjuk, hogy minden menjen a régiben, könnyen meglehet, hogy ez lesz a mi Csernobilunk... Azonban össztársadalmi összefogással még tehetünk valami, de ehhez az kell, hogy mindenki felmérje a kockázatok súlyát. De ehhez nem a Mága Zoli-hegedűje-nagyságrend a megoldás...

IV.

A parajdi eset szerény meglátásom szerint a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyvében leírtakhoz hasonlít (nagyban!). Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította.

és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát! A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, az egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy

Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként, gondoljuk közben Parajdra!

Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache-egység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos ethosz jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg, aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság.

Másrészt pedig a tradíció-vezérelten átadott alacsonyabb iskolázottság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni.

aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.

V.

Péter László

korábban írtuk

„Hogy az élet tovább menjen, meg kell menteni a sóbányát” – Riport a bányakatasztrófa sújtotta Parajdról (VIDEÓ)

Elkeseredett, szótlan emberek, reményvesztettség és a hatóságok titkolózása jellemzi a sóbánya tragédiája utáni helyzetet Parajdon. Miközben újságírók lepték el a település utcáit, a helybéliek arra várnak, hogy ne ők legyen a figyelem középpontjában.