A „szélkakas”, aki Ceaușescu ellen hangolta a Tőkés László melletti szolidaritástüntetést

– Mit tudott akkor Tőkés Lászlóról, és a körülötte kialakult a református ellenállásról?

– Borbély Zoltán tájékoztatott bennünket rendszeresen ezekről. Ő első kézből kapta az információkat, és fel volt háborodva amiatt, ami Tőkés Lászlóval történik. A beszámolói nyomán én is csodáltam a lelkészt, hogy ilyen bátor. És valahogy belénk is beoltotta ezt a bátorságot. Ha ő ilyen, akkor mi csak valami rongyok lennénk? Úgy éreztem, nekünk is segítenünk kell ezt az embert, mert érdemei vannak azért, amit a román népért tesz.

– Tudta, hogy Tőkés Lászlót december 15-én ki fogják lakoltatni?

– Igen. Zoltán mondta, hogy ez fog történni. Aznap úgy forrongott, mint egy vulkán. Mi nagyjából egész nap ott voltunk a Cinában, és megbeszéltük, hogy másnap megint találkozunk. 15-én még nem mentünk oda a Máriához, de 16-án már elszántuk magunkat. Mondtam, hogy ott kell lenni, mert az is számít, hogy hányan vagyunk. Meg kell mutatni, hogy sokan vannak Tőkés László mellett és a rendszer ellen.

– Hány órakor mentek oda, és mi fogadta önöket a Mária téren?

– Sötétedés után mentem oda Borbély Zoltánnal és Radu Galeával, de ott találtuk Ion Monorant, Silvian Baicont, Daniel Vighit. Ők is ehhez a csoporthoz tartoztak. Két-háromszáz ember lehetett a téren és az utcában. Nem volt hangos demonstráció, az emberek a jelenlétükkel tiltakoztak. Mondtam Zoltánnak, hogy ezek az emberek tulajdonképpen a rendszer ellen tiltakoznak, de Tőkés László által. Az ő védelme tulajdonképpen egy burkolt formája a rendszer elleni tiltakozásnak.

– Látták Tőkés Lászlót is?

– Igen. Az ablakból beszélt az emberekhez, és azt mondta, hogy minden rendben van. Maradjunk nyugodtak, és térjünk haza a házainkba.

– Mire gondolt azt hallván, hogy küldte haza az embereket?

– Mintha azt mondta volna, hogy tudom, mire képesek ezek, nem akarom, hogy valami baj érjen benneteket. Így beszélnek azok, akik szeretik az embertársaikat.

– A tömegben elterjedt, hogy Tőkés László nem jószántából mondja, amit mond, hanem bent van a házban a Securitate, és a háttérből kényszeríti. Ön is tapasztalta?

– Ezt valóban mondogatták. Beszéltek róla, hogy meg kellene nézni, hogy így van-e, de nem tudom, mi történt. A villamossínek és a református bérpalota sarka között álltunk. Ion Monorannal beszéltem. Ő mondta, gyere, állítsunk meg egy villamost. Akkoriban a villamosok ritkán jártak, és tele voltak emberekkel. Jött egy a Józsefváros felől, de meg kellett állnia, mert tömeg volt az úton. Ekkor lehúztuk az áramszedőt.

– Áram nélkül pedig a villamos nem tudott továbbmenni. Kinyitotta az ajtókat?

– Igen. Megkértük a villamosvezetőt, hogy szálljon le. Az elkezdett sírni. Megijedt, hogy mibe keveredett. Nem tudta, hogy miként fogunk viszonyulni a személyéhez. Ion Monoran próbálta nyugtatni. Nekünk azonban semmi bajunk nem volt vele. Mono próbálta meggyőzni, hogy hagyja el a villamost. El is ment, és ott maradt a villamos a nyitott ajtókkal. A többi villamos pedig feltorlódott mögötte. Mindegyik megállt, és kinyitotta az ajtóit. Mindegyikből leszálltak az emberek. Így nagyon gyorsan gyarapodni kezdett a tömeg a Mária téren.

– Az ellenkező irányban közlekedő villamosok is megálltak?

– Igen. Azokat is megállította valaki. Más barátaink az út másik oldalán voltak. Akkor mintha mindannyian ismertük volna egymást.

Elkiáltottam, hogy „Jos Ceaușescu!”

– Eltervezte, hogy beszélni fog az emberekhez?

– Ez spontán módon történt. Én sem tudtam, hogy mit fogok csinálni, csak azt tudtam, hogy tenni kell valamit, és nekem személyesen is ki kell nyilvánítanom az érzéseimet. Beszéltem Monoval, mondtam neki, hogy felmászok a villamos ütközőjére, és elmondom, hogy miért vagyok itt, és mit gondolok arról, hogy miért vannak itt mások. Mono azt mondta: rendben, de ne mondj neveket. Ott volt az emelvény, a villamos ütközője, ami csak várta, hogy valaki felálljon rá. Felálltam. Radu Galea és Borbély Zoltán álltak mellettem, rájuk támaszkodtam. Monoran közben valamit beszélt Daniel Vighivel, és a többivel. Én meg rászóltam: Hé, Mono, nem látod, hogy beszélni akarok? Megfagyott a levegő körülöttünk, mert mindannyiunkban tudatosult, hogy kimondtam a nevét.

korábban írtuk

Temesvár: a fizikus, akinek megszólalása után százezer ember kiáltotta: „Van Isten!”

Balaton Zoltán első magyarként szólt 1989. december huszadikán a szabad várossá lett Temesvár főterén tüntető tömeghez. Megszólalása után százezren kiáltották: „Van Isten!” A vele készült interjúval a temesvári forradalomra emlékezünk a 35. évfordulón.

– Mit mondott az embereknek?

– Hát azzal kezdtem, hogy bemutatkoztam. Azért tettem, hogy az emberek bízzanak bennem. Azt mondtam: Daniel Zăgănescu vagyok, és nem félek a Securitatétól. Azt akartam mondani, hogy mi azért gyűltünk itt össze, hogy megvédjük Tőkés Lászlót, de valójában Ceaușescu ellen akarunk megnyilvánulni. Az ő neve ugyanis a mi fejünkben a kommunizmust jelentette. Ehelyett azonban csak elkiáltottam, hogy „Jos Ceaușescu!” (Le Ceaușescuval). Amikor elkiáltottam, síri csend lett. Ha valaki leejt egy gombostűt, az is hallatszott volna. Másodjára is kiáltottam: „Jos Ceaușescu!” Akkor már hallatszott elszórtan pár hang. Amikor harmadjára kiáltottam, akkor mindenkiből kitört, és az egész tömeg kezdte skandálni.

– Hosszabb szöveget is mondott?

– Hát még annyit, hogy egyetemi hallgató vagyok. Ez amúgy hazugság volt, de szerettem volna ösztönözni az embereket azzal, hogy egy olyan fiatal mondja ezt, akinek jövője van.

– Egy szemtanú szerint ön vetette fel, hogy menjenek el a Mária térről, és máshol tüntessenek a rendszer ellen.

– Igen, mondtam ezt is, de akkor már eltávolítottak a villamos ütközőjéről. Tanakodtunk, hogy mit csináljunk. Én azt mondtam, hogy menjünk a megyei pártszékházhoz, mert tulajdonképen a rendszer ellen vagyunk, és oda kell mennünk, ahol a rendszer politikai központja van. Kialakult egy menetoszlop, amelyikkel a pártszékházhoz meneteltünk. Az úton arról beszéltünk, hogy legyünk békések, semmi erőszak. Ahogy azonban odaértünk, két alak azonnal odarohant, hogy betörje a pártszékház óriási ajtóit. Én odamentem és rájuk szóltam: hé, hagyjátok abba, nem ezért jöttünk! Ezzel ugyanis indokolttá tették, hogy erőszakosan lépjenek fel ellenünk. Két mozdulatból a földre tepertek. Nem is gondoltam, hogy engem így a földre lehet tenni. De ez után abbahagyták az ajtók ostromlását, mert a tömeg is látta, hogy mi történik. Érkezett előbb egy teherautó katonákkal, aztán egy második, amelyikben kék egyenruhás katonák vagy rendőrök voltak. Elkezdődtek a letartóztatások. A kisebbik alak megfogott, és kiáltotta a katonáknak, rendőröknek, hogy „Ezt vigyétek!” De azok másokkal voltak elfoglalva.

– Arra gyanakszik, hogy azok, akik megpróbálták betörni az ajtót, és leteperték önt, tulajdonképpen a szolgálatok emberei voltak és provokálni akartak?

– Igen. Különben nem magyarázható az egész, hiszen semmi konfliktus nem volt közöttünk. Százszázalékos, hogy provokatőrök voltak.

– Hogy szabadult meg?

– A pártszékház mögött, az orvosi egyetem mellett elmenekültem a helyszínről. Még csodálkoztam is, hogy ilyen simán sikerült kiszabadulnom. Később mintha vádoltak volna is amiatt, hogy nem tartóztattak le. A valóság az, hogy csak valami égi erő szabadíthatott meg nemcsak ekkor, de a következő napokban is.

– Hova ment?

– Hazamentem. Kopogtattam, és azonnal mondtam: apa, ne nyisd ki az ajtót. A bezárt ajtón keresztül mondtam el: valami rosszat tettem, de ne is tudj róla, hogy itt jártam. Nem mondtam el a részleteket. Nem tudtam, hogy mi fog ez után történni, de tartottam attól, hogy ez kihathat a családra is. Ez után egy olyan figurához mentem, akit barátomnak tekintettem. Törvényszéki bíró volt az illető. Beengedett. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt a Máriánál, fogta a fejét. De éjjelre ott maradhattam nála. Másnap reggel visszamentem a Máriához. Egyedül voltam, de két alak azonnal mögém szegődött, és jöttek velem végig. Ott sétáltam a Mária tér és az Opera tér között, többször is megtettem ezt az utat. A Máriánál ekkor már semmi nem volt.

– Igen, mert éjjel elhurcolták Tőkés Lászlót. Az istentisztelet elmaradt. Mit látott az Opera téren?

– Megjelent a hadsereg, és díszszemlét tartott. Katonazenekarral díszlépésben énekelve vonultak a katonák. Ettől aztán felbőszült a nép. Sokan a katedrális lépcsőin gyűltek össze. Akkorra már találkoztam Borbély Zoltánnal. Együtt mentünk a katedrálishoz. Ott voltunk a tömegben. Ekkor sorfal állt fel puskákkal felfegyverzett katonákból a városháza és a Capitol mozi közé. Egyszer Zoltán azt mondja: gyere velem, ha van bátorságod. Na menjünk. Mit akarsz? Majd meglátod. A katonák felé indultunk el. Zoli fogta magát, és megállt minden katona előtt. Addig nézett a szemébe, míg az lesütötte a szemét. Nagyon átható tekintete volt, ha úgy akarta. Kék szeme. Aztán egyet lépett jobbra, és szembeállt a következővel. Minden katonával megtette ezt. Én már untam a végére. Miután végigmentünk az egész sorfal előtt, azt mondta, na, most menjünk innen.

– Meg akarta félemlíteni a katonákat?

– Nem hiszem. Csak azt akarta, hogy érezzék, hogy emberek vagyunk. Hogy ne az legyen, hogy itt vannak a katonák, amott meg a tüntetők, hanem lássák, hogy mindannyian emberek vagyunk. Hogy ébressze fel bennük az emberséget. Aztán a katedrális lépcsőire mentünk, de ott elvesztettük egymást. Ekkor kezdték betörni az üzletek kirakatait. Ez engem megrémített. Ott volt egy bundákat, prémeket árusító üzlet, annak a kirakatát is betörték. Persze, sok nélkülöző is volt, aki elvett az üzletekből ezt-azt. De a kirakatokat szakértők törték be, hogy kimondottan meghívják a tömeget a fosztogatásra. Az volt a cél, hogy aztán mutogathassák, hogy fosztogató huligánok keltettek zavart Temesváron.

korábban írtuk

Istennel a temesvári „kivégzőosztag” előtt – Első rész

Dănuț Gavra 1989. december 17-én szembement a „kivégzőosztaggal”, a magasból látta magát meghalni, de mégis túlélte a temesvári forradalmat. Két nappal korábban az első román volt, aki csatlakozott a Tőkés László mellett kiálló magyar reformátusokhoz.

– Ezekben az órákban kezdtek lőni a Szabadság téren. Elhallatszott a puskaropogás a katedrálisig?

– Igen. Hallottuk, de azt gondoltuk, hogy csak a levegőbe lőnek. Nem tudtuk, hogy éles lőszer van a fegyverekben.

– Hogyan döbbentetek erre rá?

– Hát nem sokkal később a katedrális lépcsőin álló csoportra is lőni kezdtek. Előttem összeesett egy fiú. Előbb azt hittem, hogy megbotlott, de az emberek hirtelen menekülni kezdtek. A katedrális be volt zárva. Nem volt hova elbújni.

– Máskor a katedrális ajtói nyitva vannak nap közben? Csak azért zárták be, hogy ne menjenek be a tüntetők?

– Más magyarázatot nem látok. Én azóta nem lépek be a katedrálisba. Hányingerem van tőle. Akkor Valentin Becheannal a katedrális mögötti parkban egy-egy fa mögé bújtunk. Páncélos kocsik jöttek a Mária tér felől, és folyamatosan lőttek. Vali állította, hogy vaktölténnyel lőnek. Én meg mondtam neki, hogy nézze meg: felpattannak az aszfaltról a golyók. Azok nem lehetnek vaktöltények. Egyszer felállt, hogy kilépjen a fa mögül, és éppen abban a pillanatban egy golyó eltalálta a fát előtte. Én ráugrottam és letepertem. Vali sokkos állapotban volt. Mind azt ismételgette: „Ai văzut cum a sărit scorbura?” (Láttad, hogy hogyan pattant ki az odu?) Egész nap ezt ismételgette, és mindig odut mondott a fakéreg (scoarța) helyett. Ez után Marian Manciu barátomhoz mentünk a Nap negyedbe. Többen is ott gyűltünk össze, nála. Néha kimentünk az erkélyére és elkiáltottuk magunkat, hogy le Ceaușescuval, le a kommunizmussal! Később kimentünk a Gyiroki útra. Ott vonult be a hadsereg a tankokkal. Lövöldöztek. Egy tömbház lépcsőházába menekültem. Ott volt még legalább tíz személy: nők, gyermekek. Meg voltak rémülve, hogy mi lesz, ha bejön valaki a tömbházba, és lelövi őket. Azt mondtam, menjenek fel a negyedik emeletre, én majd megvédem őket. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha bejön valaki fegyverrel, de megnyugodtak. Amikor aztán elmúlt a lövöldözés, mondtam, hogy lejöhetnek.

– Meddig maradt a barátja Nap negyedi lakásában?

– Talán 18-án, vagy 19-én jöttünk el Marius Hornnal. Marius a központ közelében lakott, az Asănești utcában. Ott váltunk el egymástól. Éjszaka volt, és tankok álltak az Opera előtt. Én átszeltem a főteret, de a főtéri kis parkból kiugrott egy tiszt és két katona, hasra fektettek, majd a falhoz állítottak. Egyik nekiszegezte a géppisztolyt a mellemnek. Jött még egy tiszt. Kérdezték, hogy hova megyek. Mondtam, hogy a Circumvalațiunii negyedbe a szüleimhez. Az egyik azt mondta, menjek a Cina vendéglő fele. A másik megkérdezte, miért küldöd oda? Ott azonnal lelövik. Azt mondta, inkább menjek a katedrális felé, onnan a park mellett jobbra, majd a gyermekkórház előtt haladjak. Nem is tudom, hogy melyik útvonal volt jobb. Én a másodikat hallgattam meg. Amikor a Helios galéria elé értem, rámlőttek. Beugrottam a galéria betört ablakán, és elbújtam egy oszlop mögött. Valaki még el volt terülve a földön. Nem is tudom hogy élt-e, halt-e. Egy órányit ott töltöttem. Ahogy kidugtam a fejem az oszlop mögül, azonnal lőni kezdtek. Csak jó idő után vettem észre, hogy a másik oszlop mögött egy másik alak is van a galériában. Kezdett beszélni hozzám. Aztán egy idő után, amikor már nem lőttek, kijöttem a galériából, és elindultam a gyermekkórház felé. Ahogy arra haladtam, jött egy Aro terepjáró, abból megint lőttek. Bemenekültem a kórházba, a kapushoz, és ott töltöttem el vagy két órát. Ott is többen voltunk. A portás melletti terembe engedtek be. Az Aro folyamatosan ott cirkált. Aztán egyszer jött a kapus, hogy most már elmehetünk.

korábban írtuk

Sulyok Tamás: a mai szabad Románia Temesváron fogant, Tőkés Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak

A mai szabad Románia Temesváron fogant, Tőkés Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak Románia szabadságának visszanyerésében, a népsanyargató diktatúra lebontásában – hangoztatta Sulyok Tamás köztársasági elnök szombaton Temesváron.

– Hogyan élte meg december 20-át, a város központjában tartott százezres tüntetést?

– Az Opera a forradalmárok kezén volt. Az erkélyről beszédeket mondtak, és egy őrséget is alapítottak, amelyik nem engedett be akárkit. Az Operában volt több ismerősöm is, de engem nem engedtek be. Háromszor próbáltam bejutni, de mindig elküldtek. Így éjjel kint maradtam a téren, amikor csak páran maradtunk. De ez nem volt gond. Egyetértettem azzal, hogy ott kell lennünk az Opera előtt a téren, hogy védjük őket. Mert csakis a nép védhette meg őket. 20-án hihetetlen volt, hogy kiengedték a letartóztatottakat. Mindenki ezt akarta. Mert nem lehetett tudni, lelőtték őket? Élnek még? Nem tudtál semmit, és akkor megjelentek. Fantasztikus fegyvertény volt, hogy sikerült kiszabadítani őket. A kommunizmus idején ugyanis, ha valaki bekerült a börtönbe, onnan nem jött ki egyhamar. Közben felkereste apámat az a bíró, akinél 16-áról 17-ére virradóra aludtam, és azt mondta, ha nem ad neki azonnal tízezer lejt, megy a Securitatéra, és feljelent. Én még ez után is hosszú hónapokon át barátomnak tekintettem az illetőt, amiért befogadott azon az éjjelen. Apám csak hónapok múlva mondta el, hogy mi történt. Hatezer lej volt a háznál, azt mind odaadta, csak hogy ne menjen a Securitatéra feljelentést tenni. Ilyen emberek is voltak.

– Találkozott még vele ez után? Szembesítette a tettével?

– Igen.

– Mit mondott?

– Nem nagyon volt mit mondania. De elmondtam én neki, amit gondoltam.

– Hogyan értelmezi a temesvári eseményeket? Mi volt ez: forradalom? Népfelkelés?

– Amit én tettem, az az én lázadásom volt. De az események később forradalommá alakultak. Hogy volt kommunistákból alakultak az új pártok, az más lapra tartozik, de mégis megalakulhattak, és jogod volt választani. Ez volt a legfontosabb célkitűzés. Megváltozott a rendszer. Ez nyilvánvaló.

– 1990 után mintha létezett volna egy erő, amelyik ki akarta törölni Tőkés Lászlót a forradalomból. Érzékelte?

– Így van. De nem az igazi forradalmárok marginalizálják. Szó sincs róla. Azok tudják, hogy Tőkésnek példás szerepe volt abban, ami történt.

– Hogyan látja a saját szerepét az 1989-es forradalmi eseményekben?

– Nem áll jól nekem, hogy a saját érdemeimről beszéljek. Én alázatos akarok maradni, és hagyni a többieket, hogy beszéljenek. Megtettem, amit tudtam ezért a népért. Most holtvágányon vagyok, nem is hívnak meg, hogy az évfordulón beszéljek, mert nem esik nekik jól, amit mondok.

– Miként értékelte később a családja a forradalmi szerepét?

– Apa korábban egy szélkakasnak látott, de ez után az utcán állították meg az emberek, és kérdezték, hogy az ő fia ez a Daniel Zăgănescu? Neki ez nagyon tetszett. Kérdezte is, hogy Daniel, miért csináltad ez? Én meg azt feleltem, hogy a nagyapám emlékére tettem.

korábban írtuk

Államfők jelenlétében ünneplik a temesvári forradalmat a 35. évfordulón

Sulyok Tamás magyar köztársasági elnök és Emil Constantinescu egykori román köztársasági elnök jelenlétében ünneplik szombaton Temesváron a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalom kirobbanásának a 35. évfordulóját.