A presbiter, aki „meggyónta” Tőkés Lászlónak, hogy róla jelent a Securitaténak (Első rész)

– Önök akkor jó anyagi helyzetben éltek, nem?

– A feleségemmel mindketten fogtechnikusok voltunk, és szerencsénkre Magyarországon volt fogtechnikai szaküzlet, így az onnan hozott anyagból tudtunk más fogakat is csinálni.

– Ezt nem értem. Itthon korlátozva volt, hogy mennyi anyaghoz juthatnak hozzá?

– A munkahelyen ki volt szabva, hogy ennyi fogat kell havonta megcsinálni, és arra adtak anyagot. Ha azon kívül akartunk még dolgozni, akkor hozattunk Magyarországról anyagot. Feketéztünk. Máskülönben sokkal szaporább volt, ha négy kézre dolgozik az ember. A feleségem is technikus volt, én is, kiegészítettük egymást.

– Szóval Tőkés László, járt önökhöz meccseket nézni, ettek, ittak, barátkoztak...

– Úgy összebarátkoztunk, hogy szinte mindennap meghívtuk vacsorára. Ahol öt személynek főzött a feleségem, még egy személy elfért az asztalnál. László felesége, Edith még nem jöhetett Temesvárra. Otthon volt Désen, szülési szabadságon. Lászlónak volt egy mondása, mindig a fülembe cseng. Rendszeresen úgy köszönte meg a vacsorát, hogy nemcsak finom, de bőséges is volt. Ez még jobban ösztönözte a feleségemet, hogy új recepteket próbáljon ki.

– Miről beszélgettek az összejövetelek során?

– Elmondta, hogy korábban hol volt lelkész. Hogy mindenütt sokat foglalkozott a fiatalsággal, és ez nem vetett jó fényt rá a hatóságok szemében. Megemlítette, hogy már a diplomamunkájával a hatóságok figyelmébe került. Jézus Pilátus előtt mondta, hogy „Az én országom nem e világból való”. Ez volt a diplomamunkája címe. Úgy értelmezték, hogy Romániát nem tekinti az országának. Ki akarták volna tenni az országból. Biztosan erre mondta Peuker Leó, hogy államellenes.

– Mikor derült ki az ön számára, hogy Tőkés Lászlón a hatóságok figyelme? Mesélt arról, hogy megfigyelik?

– Mesélte, hogy akármerre volt, mindig voltak ráállítva valakik. 1987 januárjában váratlanul meghalt Peuker Leó. A gyülekezet Lászlót választotta meg lelkésznek, de a püspök azonnal el akarta helyezni, és akkor elkezdődött a huzavona a gyülekezet és a püspök között. Közben presbiter lettem.

– Mikor?

– Nem emlékszem már pontosan, de 1987-88-ban, már Peuker halála után volt presbiterválasztás, László javaslatára elvállaltam a jelöltséget, és meg is választottak. Azóta is presbiter vagyok, de már szívesen átadnám a feladatot a fiatalabbaknak. Ahogy László átvette az irányítást, azonnal felpezsdült az egyházi élet. Vallásórákat tartott a gyermekeknek. Levélben kereste meg az egykor megkeresztelteket, és hamarosan megtelt a templom.

– Hogyan emlékszik vissza a presbiteri ülésekre? Milyen témákat tárgyaltak?

– Akármilyen témánk volt, László mindig úgy vezette fel, hogy az mindig pozitívan sült el. Úgy, ahogy kellett. A téma általában a váradi püspök ténykedése volt a temesvári egyházközség ellen. Lászlót mindenáron el akarták helyezni, de ez nem ment csak úgy felső püspöki utasításra, ezért bevonták a karhatalmat is. Felbontották a munkaszerződését, nem kapott fizetést. Ezeket vitattuk.

– Voltak-e gyenge láncszemek a presbitériumban? Voltak-e olyanok, akik engedtek volna? A teljes testület szolidáris volt Tőkés Lászlóval?

– Én úgy vettem észre, hogy igen. Bár volt, hogy az is elhangzott, félbe kéne már ezt az ellenkezést hagyni. Pontosan nem tudom már, hogy ki mondta.

– Mikor, és hogyan kereste meg önt a Securitate?

– Még Peuker halála előtt. A munkahelyemen, a poliklinikán a Securitaténak is volt egy irodája. Egy Jantó Péter nevű magyar ember volt az egészségüggyel foglalkozó szekus. Ő hívatott be az irodájába. Mondta, tudják az öreg lelkésztől, hogy jó viszonyban vagyok Lászlóval. Közölte, hogy meg fognak keresni a kollégái, és ne mondjak nekik nemet. Azt mondta: ha másként viselkedsz, mint ahogy kell, te fogsz majd megkeresni bennünket, hogy segítsünk rajtad. Arannyal is dolgozol, elég, ha van pluszban vagy mínuszban egy gramm, tudod, hogy ez mivel jár. Aztán végül ez a Jantó Péter íratta meg velem az együttműködési nyilatkozatot. Korábban Peuker jelenthetett Lászlóról, de miután meghalt, mástól is kellett az információ.

– Mi volt a fedőneve, és milyen feladatot kapott a Securitatétól?

– Miska volt a fedőnevem. Feladatot nem kaptam. Inkább csak érdeklődtek, hogy mit akar már megint a pap. Amikor történt valami fontos László körül, fokozódott az érdeklődés. A biztosítékot az csapta ki náluk, amikor László 1988 októberében a falurombolás ellen szólalt fel egy aradi papi gyűlésen.

– Azonnal értesítette Tőkés Lászlót a beszervezéséről?

– Nem épp azonnal. Vártam egy keveset, hogy hívjanak. Miután hívtak, szóltam neki. Úgy tekintettem, hogy ha már kényszerítettek, hogy beszélgessek velük, én ezt meggyónom Lászlónak. Én református létemre gyermekkoromban többet jártam katolikus templomba, mint reformátusba. Édesanyám és a két nővérem is katolikus volt, s amikor mentek templomba, édesapám mondta: vigyétek a kicsit is! És nem a református templomba vittek, hanem a katolikusba. A pap is át akart téríteni, engedte, hogy ministráljak. Emlékszem, nagyon tetszett a csengetés a misén. Úgyhogy nem volt idegen számomra a gyónás fogalma sem. De hozzáteszem: én mindig úgy tartottam, hogy add meg a királynak, ami a királyé, a császárnak, ami a császáré, az Úrnak pedig, ami az Úré.

– Hogyan változtatta meg az életét a beszervezése?

– Amikor Lászlóhoz vendégek jöttek, rögtön húztam el a csíkot, hogy ne kelljen majd beszámolnom róla a kékszemű fiúknak.

– Hol találkozott a szekusokkal? Hogyan zajlott egy-egy ilyen találkozás?

– Volt, mikor a munkahelyen találkoztunk, és volt, mikor behívtak a Securitatéhoz. Amikor valami kimagasló esemény volt, azonnal hívtak. A kihallgatáson általában hárman ültek velem szemben, ez is kérdezett, az is kérdezett...

– Írt nyilatkozatot a beszélgetések végén?

– Igen. Lediktálták a nyilatkozatot. Magamtól nem írtam semmit.

– A diktálásban hűségesen adták vissza azt az információt, amit a beszélgetés során elmondott?

– Eléggé hűségesen. Amiről úgy gondoltam, hogy nem helyénvaló, azt kijavítottam. Nem mindig írtam le azt, amit ők akartak. Ha valótlanságot akartak leíratni, mondtam, hogy ez nem épp így volt. De azt is megtapasztaltam, hogy más forrásból is tájékozódtak. Mi minden névnapot, születésnapot megtartottunk. Ezekre több barátot is meghívtunk, köztük természetesen Lászlót is. Az egyik után behívtak és kérdeztek az eseményről. Én meg sem említettem, hogy Tolnay István és családja is jelen volt, de amikor összegezni kellett, amit előzőleg beszéltünk, akkor a szekus úgy diktálta, hogy Kabaiéknál ez és ez az esemény zajlott le, jelen voltak a következők: Tolnay István... Az ő nevét diktálta le elsőnek. László mondta korábban, hogy nem elégszenek meg az egy személytől szerzett információval, ellenőrzik másnál is. Rögtön gondoltam, hogy ez az ellenőrzés volt, és így akarják a tudomásomra hozni, hogy mástól is vannak információik.

– Hogyan viszonyult ehhez?

– Nagyon kellett vigyáznom, hogy meg ne botoljon a toll a kezemben. Úgy írtam, minthogyha beszéltünk volna róla, pedig nem beszéltünk. Amikor felpillantottam, láttam az elégedett mosolyt a szekus arcán.

– Nem fenyegették?

– Velem szemben nem volt semmilyen erőszak. Sem fizikai, sem verbális. Én úgy tekintem, hogy a munkájukat végezték. Az egyiküknek azóta is csináljuk a fogát. Nyugdíjas, nem akarom elmondani a nevét. Nincsen panaszom rá.

– Emlékszik olyan eseményekre, amelyek a hatóságok fokozott érdeklődését váltották ki?

– Az egyházmegye lelkészeinek a falurombolás elleni állásfoglalása ilyen volt. De ott voltak lelkészek, akik beszámoltak az eseményekről. Arra emlékszem, hogy mikor George Bush amerikai elnök jött Magyarországra látogatóba, Lászlóval beszélgetvén mondta, hogy a Kanadában élő István testvére is jön Magyarországra. Hozzátette: nem jöhet haza, mert ki van tiltva az országból. Én ezt úgy mondtam el a szekusoknak, hogy István egy repülőn jön Bush elnökkel Magyarországra. Nem tudták ellenőrizni, és ezt nem íratták le velem. Én rögtön kapcsoltam, hogy olyan személynek az ismeretségére kell utalni, amit nem tudnak ellenőrizni, és ez jó hatással lehet, mert Lászlót nem bántják. Kerestem egy orosz szálat is. A rádióból tudtam, hogy magyarul is olvas Vladimir Krjucskov, a KGB akkori főnöke, aki az 1956-os forradalom alatt Budapesten volt attasé. A második alkalommal azt mondtam, hogy vigyázzunk, mert Krjucskov magyarul olvassa a jelentéseket Tőkés Lászlóról. Látnia kellett volna, ahogy összenéztek, és zavarban voltak.

– De mit mondott, honnan tudja ezeket?

– Azt, hogy László mondta.

– És Tőkés Lászlóval is megbeszélték mindezt?

– Utólag igen.

– Tudtak úgy beszélni, hogy nem kellett attól tartaniuk, lehallgatják a beszélgetést?

– Az irodában László mindig hangosan járatta a rádiót, és a rádió közelében suttogva beszélgettünk. Ő azt tanácsolta, hogy ne ellenkezzem a szekusokkal, mert ha egyszer megvernek, a következő alkalommal már a veréssel kezdik. Azt is mondta, hogy amit a templomban, az istentisztelet végén bejelent a hatóságokkal való hadakozásáról, azt bátran mondjam én is.

– Az ön lakása is le volt hallgatva?

– Nem tudok róla. A telefont később kicseréltük. Az egyik asszisztens férje a telefonközpontban dolgozott, az sem talált benne lehallgatót. Akkoriban nekünk is lekapcsolták a telefonunkat, de volt egy páciens, aki azt mondta, ő ott dolgozik, és visszakapcsolja. Azt mondta: „a fost pus la masă” (le volt földelve), s visszakapcsolta. Egyik alkalommal elkapták, hogy visszakötötte. Aztán kérdezte, miért nem mondtam, hogy problémáim vannak a szekuval, miért nem mondtam, hogy le vagyok hallgatva? Mondtam: nem tudtam, hogy le vagyok hallgatva. Volt ez a macska-egér játék...

– Hány alkalommal hívatták be?

– Az utolsó időben hetente egyszer-kétszer. Volt, amikor nem kellett írni. Amikor Bush elnökről meg Krjucskovról volt szó, azokat az információkat nem tudták ellenőrizni, és nem íratták le.

– Egy-egy behívás után mindig beszámolt Tőkés Lászlónak, hogy miről kérdezték?

– Nem mindig számoltam be, mert nem mindig voltak olyan dolgok, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, de az ott szerzett információk alapján tudtam tanácsot adni neki. Amikor például meghívták a Páneurópai Piknikre, ahova Habsburg Ottó és Pozsgay Imre is meghívott volt, vacillált, hogy menjen, vagy ne menjen. Próbáltam érzékeltetni, hogy nem jó elmennie. Végül úgy döntött, hogy csak levelet küld.

– De hát a Páneurópai Piknik '89 nyarán volt. Akkor engedték át a magyar-osztrák határon a kelet-német turistákat. Hogy mehetett volna el a rendszerváltozás előtt? Akkor nem lehetett útlevelet szerezni.

– Lászlót kiengedték volna. Nyert valami svájci ösztöndíjat, oda is szinte küldték. Ki akarták lökni az országból, hogy szabaduljanak tőle, és nem engedték volna vissza. Ez volt a megérzésem.

(Folytatjuk)