Temesvár: a fizikus, akinek megszólalása után százezer ember kiáltotta : „Van Isten!”

– Le volt épülve a református gyülekezet.

– Le. Jártak hozzám olyan egyetemisták, akik bejelentkeztek a gyülekezetbe, és figyelmeztetést kaptak Peuker Leótól, hogy ez törvénytelen. Amikor aztán megjött Tőkés László, megváltozott a helyzet. Fantasztikus prédikációi voltak. Vannak emberek, akikből a megszorítás hoz ki értékeket. Arany Jánosnak van egy sora a Toldiban: „az néki a tulajdonsága, hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága”. Valahogy így éreztem ezt vele kapcsolatban is. Már az első prédikációját, amit a gyárvárosi imaházban hallottam, nagyon megjegyeztem. Iszonyatos meleg volt, a strandra indultam, de meghallottam, hogy jött Tőkés László. Ja, hát ez Andrásnak az öccse. Nézzük már meg. Bementem. Dávid és Góliát történetéről prédikált egy olyan megközelítésben, amire azóta is emlékszem. Onnantól kezdve a kapcsolatunk ha nem is napi szintű, de közeli lett. Észrevettem, hogy kezdi megkeresni a véleményformáló temesvári személyiségeket. Kellemes meglepetés volt, mikor Matekovits Gyurival, a fogorvossal találkoztam nála. De ott találkoztam Toszó Árpád mérnökkel, Pászka Imre újságíróval, Bárányi Ferenc orvossal.

– Tőkés László megszólította és maga köré hívta őket?

– Mint amikor elkezd terjeszkedni a futó fenyő a sziklákon. Mindaddig, míg ő idejött, a minőségi, pozitív ellenzéket Visky Ferencben láttam. Aztán, miután Lászlóval összebarátkoztunk, a fejembe vettem, hogy mi lenne, ha a két mozgalmat összehoznám. Ahogy a nagy békefolyamatokat előkészítik, ide mentem, oda mentem, feltételekről tárgyaltam, míg végül összejött ez a találkozás Aradon. Visky Ferenc legnagyobb fiánál, akit szintén Ferencnek hívnak. Végül négyen ültünk le: Visky Ferenc és a felesége, Júlia néni, valamint Tőkés László és én. Nehezen induló beszélgetés volt.

– Ez 1987-ben lehetett?

– Igen, '87-ben. Hamar kiderült két nehézség. Az egyik az, hogy két nagyon karakteres ember között nagyon nehéz egy ilyen magamfajta embernek moderálni. A másik pedig, hogy teljesen más volt a megközelítésük. Nagyon leegyszerűsítve, Visky Ferencnek az volt a megközelítése, hogy felülír mindent a hit. Tőkés László megközelítése az volt, hogy a nemzetiségi sérelmek felülírnak mindent. Pár órányi beszélgetés után úgy álltunk fel, hogy mindkét oldalról megkaptam: jobb lett volna, ha semleges vagyok, és nem a másik oldallal tartok. Ezek után valamelyest ellanyhult a korábbi, mondhatnám bensőséges kapcsolatom Visky Ferenccel. Ennek ellenére sokat köszönhetek neki. Egy szellemi nagyság volt. Ugyanakkor Lászlóval megerősödött a kapcsolatunk. Ennek az egyik motorja az volt, hogy pár olyan emberrel kerültem közeli kapcsolatba, akit ismertem addig, de nem voltunk különösebben jó viszonyban. Az egyik ilyen Varga Lajos, akivel kollégák voltunk az egyetemen, és kollégák lettünk a kutatóintézetben is. Furcsa figura volt, nagyon jó képességű. Mindig érdekes meglátásai voltak. Ott volt Újvárossy Ernő is. Őt ismertem korábban is, hiszen a húga évfolyamtársam volt Kolozsváron. A temesvári magyar értelmiség körében voltak kialakult csoportok, ahol Újvárossy Ernő tag volt, én kevésbé. De kialakult egy igazi, őszinte, sallangok nélküli barátság közöttünk, amely során mindent meg tudtunk egymással beszélni. Ennek a sarokkövei a Lászlónál kialakult beszélgetések voltak.

– Vállalt presbiteri tisztséget is?

– Csak páran voltak presbiterek azok közül, akik Lászlónál összejöttünk, akikre számíthatott. De voltak ilyen akcióink, hogy 1988-ban együtt mentünk el Aradra koszorúzni október 6-án. Ez is egy vállalás volt.

– Aki elment, azt azután berendelték a Securitatéra.

– Pontosan. Amikor László a falurombolás elleni akcióját elindította, akkor kezdődtek a tulajdonképpeni támadások. Először egyházi vonalon. Az akkori váradi püspök, Papp László, akit most békepapnak nevezhetnénk, a kommunista hatalomba besimuló figura volt. Őt is nagyon jól ismertem. A nagyobbik fiával hosszú ideig egy csapatban vívtam. Jártam náluk, mint sporttárs, és emlékszem, megjelent a püspök úr, majdnem püspök elvtárs, és elmagyarázta, hogyan legyünk jó román hazafiak. Elképzelhető, hogy egy ilyen ember részéről milyen volt a nyomás. Azt találták ki, hogy Lászlót el kell innen mozdítani.

– A gyülekezet azonban ellenállt. Honnan indult ez az ellenállás?

– Április legelején egy küldöttség érkezett azzal az elképzeléssel, hogy tartanak egy istentiszteletet, amely keretében meggyőzik a híveket, hogy ezt a rebellis figurát a gyülekezet érdekében el fogják helyezni Temesvárról. A váradi esperes vezette a küldöttséget, de megjött az aradi esperes is. Tulajdonképpen itt kezdődött a hitbéli engedetlenség. Itt volt Lászlónál az édesapja, Tőkés István professzor. Mire az esperesek észbe kaptak volna, már fent volt a szószéken, és prédikálni kezdett. Ezt még túlélték volna, de egy Tóth Rózsika nevű néni felállt, kérdezte: kinek van egy papírja? Krisztinánál, a lányomnál volt egy A4-es füzet, abból kitépett két lapot, és elkezdődött az aláírásgyűjtés. Két A4-es lap telt meg, több mint 140-en írták alá.

– Mit?

– Hát hogy tiltakozunk László elhelyezése ellen. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy emberek névvel, lakcímmel, igazolványszámmal vállalják a polgári engedetlenséget. Ez egyenértékű volt a börtönbe való jelentkezéssel. Na, mi legyen ezekkel az aláírásokkal? Kinek vigyük el? Az első gondolat az volt, hogy mivel a váradi püspök támadott, vigyük el a püspöknek. A négytagú küldöttséget Újvárossy Ernő vezette. Elmentek Váradra, de a püspök nem fogadta őket. Dolguk végezetlenül jöttek haza. Azt határoztuk, hogy akkor átvisszük Aradra a hierarchikus felettesnek: az esperesnek. Akkor az idősebb Sepssy Ildikóval vittük az aláírásokat az esperesi hivatalba. Ott elértünk annyit, hogy az esperes iktatta. Mikor visszajöttünk, Lászlót az irodában tájékoztattam. Ő volt csak ott, és a titkára. Úgy fogalmaztam, hogy azt mondtam az esperesnek: nem kérjük, hogy álljon be közénk, de ne álljon be a kivégzőosztagba se. De az esperes úrnak nem így fogalmaztam. Pár nap múlva hívatnak fel az igazgatóhoz a munkahelyemen.

korábban írtuk

Államfők jelenlétében ünneplik a temesvári forradalmat a 35. évfordulón

Sulyok Tamás magyar köztársasági elnök és Emil Constantinescu egykori román köztársasági elnök jelenlétében ünneplik szombaton Temesváron a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalom kirobbanásának a 35. évfordulóját.

– Mi volt a munkahelye?

– A Hegesztő és Anyagvizsgáló Intézet (ISIM). Mint fizikusok, az atomreaktorban használt fémekre specializálódtunk: titán, cirkon... Ott volt az intézetünk szekusa is. Ismertük, mert irodája volt az intézetben. Azt mondták, hogy nemzeti szempontból fontos ügyekkel foglalkozunk, néha találkozunk külföldiekkel is. Ez indokolja a jelenlétét. Felelősségre vont az igazgató, hogy miért avatkozom olyan dolgokba, amelyek nem rám tartoznak. Azt mondja: te fizikus vagy, tudós vagy, hát miért foglalkozol ilyen kis izékkel... Mondom, én nem avatkozom semmibe. Hát ki mondta azt, hogy ne álljon be a kivégzőosztagba? Rögtön tudtam, hogy László irodájából került ki az információ, mert Aradon nem így fogalmaztam. A gyanú a titkárra, Mester Ferencre terelődött.

– Ezt lehallgatásból is tudhatták.

– Tulajdonképpen a református gyülekezet ezzel az aláírásgyűjtéssel állt be a ringbe. Itt már nem volt mellébeszélés. Ott volt az aláírásod. Itt már a Securitátéről jöttek direktbe is a támadások. Volt, hogy összegyűjtötték a presbiterek egy részét, hogy hatóságilag kötelezzék őket: mondják fel a lakást, és kérjék László eltávolítását. Akkor már látszott, hogy a proxiháború kezd átalakulni nyílt háborúvá. Innentől kezdve aztán készültek a beadványok. Emlékszem, egy ilyent ketten vittünk el Újvárossy Ernővel a megyei vallásügyi felügyelőnek, Țeperdelnek. Ernő előtte időpontot kért. El is indultunk ketten, de mire odaérünk, hárman lettünk. Egy furcsa figura szegődött hozzánk, aki korábban katonatiszt volt, azelőtt pár hónappal helyezték tartalékos állományba, néha eljárt a templomba. Nagyon érdekes volt Ernő diplomatikus, de lehengerlő, nyugodt szövege. Bármelyik külügyminiszternek a stílusát cizellálhatná. De bele-beleszólt ez a hívatlan alak is. Mondta, hogy mi majd meggyőzzük a híveket, hogy adjanak Tőkés Lászlónak valahol egy másik parókiát. Mikor kijöttünk, alig tudtuk lerázni ezt az alakot. Ez volt az utolsó találkozásom Ernővel.

– Ez mikor volt?

– '89 júniusában. Nekem meg másnap kellett elmennem Cernavodára az épülő atomerőműhöz. Csak közölték, hogy szükség van ott rád. Én évek óta jártam oda, mivel speciális fémekkel, elsősorban cirkonnal foglalkoztam. Tudja, a cirkonból készülnek az atomreaktor elemei. Engem akkor is oda lehetett küldeni, ha éppen ott nem kellett semmit csinálni. Sőt, azt is mondták, hogy legyél büszke, mert szüksége van az országnak a szaktudásodra. Akkor huzamosabb ideig voltam ott. Egy pénteki napon tértem vissza, szeptemberben, és László akkor mondta, hogy eltűnt Ernő.

– Újvárossy Ernő 13-án tűnt el, és 15-én találták meg a holttestét a Vadász erdőben.

– Egyezzünk meg abban, hogy nem tudjuk, mi történt vele. Ne feszegessük azt a Vadász erdős történetet, mert az folklór. Úgy érzem, hogy ezzel elbagatellizálnánk azt a fantasztikus egyenes kiállást, amit Újvárossy Ernő mutatott a haláláig.

– Az ön személyes sorsa hogyan alakult?

– Több hónapig Cernavodán voltam, aztán visszajöttem szeptember 11-ére, és négy nap után megint elküldtek Cernavodára. Ott voltam egy munkahetet, és megint hazajöttem. Máriával abban az évben esküdtünk. Ehhez meg kellett szerezni az egészségügyi papírokat, és utána valahány napra kellett menni esküdni. Mi már második alkalommal nem tudtunk megesküdni, mert nem voltam annyit itthon. Aztán megengedték, hogy hazajöjjek, de két nap után megint elküldtek. Ezúttal Galacra, ahol a csőgyárat építették. Az orosz gázvezetékeknek a csőrendszerét kellett legyártani. Sok ezer kilométer csövet. Eredetileg a német Mannesmannak kellett volna legyártania a csöveket, de a Szovjetunió fele embergót hirdettek. Így hát a feladatot Románia kapta. Felépítették a galaci kohászati üzemet és melléje a csőgyárat, ami a Mannesmann egyik németországi egységének volt a pontos másolata. Ott valami baj volt a tervezésben, és odaküldtek, mint műszaki segítséget. Gammavizsgálatokat is végeztek, és ezeket nem bízhatták akárkire, hát fizikusok kellettek. Így kerültünk mi oda Varga Lajossal.

– Ez szeptembernek pontosan abban az időszakában volt, amikor nagyon sok más, László körüli embert megpróbáltak szétszórni az országban. Tehát önöket azért küldték oda, mert szükség volt a szakértelmükre, vagy azért, hogy eltávolítsák Temesvárról?

– Az igazgatónk magyarázta el: küldhetnénk mást is, de sokat járt a szátok. Amikor később visszakerültem, és bevittek a Securitatéra, ott hallottam azt a megfogalmazást, hogy „kiirtok én mindent körülötte, és kiszárad ő magától”. Románul még töményebben hangzik: „Defrișez în jurul lui și se usucă el singur”. Így akarta a Securitate hatástalanítani Tőkés Lászlót. Tulajdonképpen Újvárossynak is ezért kellett meghalnia. A halálát a suttogó propagandával ijesztgetésre használták. Persze, előzetesen biztosították, hogy ne lehessen rájuk bizonyítani semmit. Nagyon megfelelt nekik, hogy mindenki azt suttogja: hallottad? Megölték, kivitték.

– Én is hallottam akkoriban egy temesvári magyar értelmiségitől, hogy milyen felelőtlen ez a Tőkés László. Egy ember már meghalt miatta, és következnek a többiek. Ő meg fogja úszni, mert neki az ismertsége védettséget jelent, de mindenki más, aki körülötte van, úgy fog járni, mint Újvárossy Ernő. Önt nem érte semmilyen attrocitás?

– Volt egy nagyon furcsa esetem, éppen, amikor Galacon dolgoztam. Hazajöttem megesküdni, és vissza kellett mennem. Óriási tumultus volt Brăila és Galac között a vonaton, és éreztem, mintha történne valami. Mire leszállok a vonatról, fel volt dagadva a lábam.

– Megszúrta valaki vagy valami a tömegben?

– Igen. Varga Lajos megijedt, és éjszaka kihívta a mentőt. Ki is jött az orvos. Mondta, hogy haza kell mennem. Ez már november vége volt. Nekem már meg volt tiltva, hogy hazamenjek. Varga Lajosnak is. De hazamentem, lesz, ami lesz. Temesváron Fehér professzorhoz kerültem, azonnal beutalt a járványkórházba. Csak egy napot voltam bent, másnapra hazaküldött. Azt mondta, ha keresnek, ő majd azt mondja, hogy átküldött analízisre valahova. Az intézetből kétszer küldtek utánam, hogy nézzék meg: ott vagyok-e. December 15-én még betegszabadságon voltam. Itthon voltam, mikor Krisztina, a lányom telefonált hogy gyűlnek az emberek, gyere, nézd meg. Elmentem kora délután. Érdekes nyüzsgést láttam. Valamennyit ténferegtem én is, de betegszabadságon lévén, hamar visszajöttem. Délután Varga Lajossal együtt mentünk Lászlóhoz. Összedugtuk a fejünket, hogy mit csináljunk, és akkor született az a gondolat, hogy hívjunk románokat is a templom elé. Volt egy kollégánk, egy nagyon jó tervezőmérnök, aki pünkösdista prédikátor is volt. Abban egyeztünk, hogy Varga Lajos megy beszélni Valer Brâncoveannal, a prédikátor kollégával, én meg mentem Petre Dugulescuhoz, a Betel baptista imaházba. Péntek délután épp ülésezett a gyülekezet vezető bizottsága. „Testvér”, így fogadott Dugulescu, és mondta, hogy mindenben segíteni fognak.

korábban írtuk

Istennel a temesvári „kivégzőosztag” előtt – Első rész

Dănuț Gavra 1989. december 17-én szembement a „kivégzőosztaggal”, a magasból látta magát meghalni, de mégis túlélte a temesvári forradalmat. Két nappal korábban az első román volt, aki csatlakozott a Tőkés László mellett kiálló magyar reformátusokhoz.

– Az volt a feladata, hogy tájékoztassa őket?

– És hívjam őket a Máriához. Itt már világos volt, hogy két rossz lehetséges forgatókönyv van. Ha mindenki hazamegy, az ügy elhal, és Lászlót másnap elviszik. De ha éjszakára megtelik az utca provokátorokkal, az még rosszabb. Az volt a cél, hogy a kettő között töltsük meg a teret olyanokkal, akik mellettünk vannak, és akikben megbízunk. Nem is kellett kérnem Dugulescu prédikátort, ő kínálta fel: testvér, ott leszünk!

– Ugyanilyen sikerrel járt Varga Lajos is?

– Nem. A pünkösdisták mereven elutasították a meghívást, mondván: nem politizálunk.

– Mindez 15-én történt. Ott járt szombaton, 16-án is?

– Szombaton kora délután ismét bementem, ott volt Varga Lajos. Ő azt mondta, hogy el tud juttatni egy üzenetet valakin keresztül a magyar nagykövetségre, aztán onnan átkerülhet az amerikaira. Lászlóval közösen egy levelet fogalmaztunk meg George Bush amerikai és Mihail Gorbacsov szovjet elnöknek. Mi Varga Lajossal vállaltuk, hogy lefordítjuk angolra. Tóth Sanyi bácsinál a pincében fordítottuk. Közben iszogattunk. Üzentünk Sós Lajosnak, aki a Szovjetunióban végezte az egyetemet, és jól beszélt oroszul. Nem volt cirill betűs írógép, de ez az ember vállalta, hogy lefordítja, és kézzel leírja a Gorbacsovnak szánt levelet. A levél tartalmára már nem emlékszem. Ennek már semmi kifutása nem lett, mert az események annyira felpörögtek. Egyébként már akkor gyanakodtam rá, de azóta még inkább meg vagyok erről győződve, hogy más erők is befolyásolták az eseményeket.

– Milyen erőkre gondol?

– Gondolom, mindenki számára világos, hogy egy ilyen mozgalmat, mint amilyen a miénk volt, ha nagyon akarják, úgy taposnak el, mint egy tetvet. Kevesen beszélnek arról, hogy 1964 tavaszán egy megszólalásig hasonló mozgalom indult el Váradon, amikor le akarták bontani a Szent László-templomot. A pap kihirdette a misén, hogy élő láncot vonnak köréje. Nemcsak katolikusok, nemcsak magyarok gyűltek össze. De akkor nem kedvezett a légkör a rendszerváltásnak. Akkor nem volt betervezve. Emlékezzünk vissza: december első napjaiban volt a Bush–Gorbacsov-találkozó Máltán egy hajón. Enyhén szólva naivitás lenne kiszakítani a temesvári történéseket a világpolitikai folyamatokból.

– Úgy látja, hogy volt egy nagy forgatókönyv, amelynek a temesvári magyarok is végrehajtói voltak?

– Inkább úgy, hogy a végrehajtóivá lettek.

– Nekem pont az ellenkezőjét sugallja az, hogy még a baptisták csatlakozása sem spontánul történt, hanem azért, mert ön és a reformátusok megszervezték.

– Én hiába szerveztem volna, ha nincs ott a bizottság pénteken délután öt órakor, ha nincs senki a Küttl téri ortodox templomban, ahonnan a gyertyákat szerezték be.

– Krisztina lánya a férjével, Jost Norberttel együtt a parókián töltötte a december 16-ról 17-re virradó éjszakát. Tőkés Lászlóval együtt tartóztatták le őket. Mit tudott róluk?

– Két napig azt hittem, hogy meghaltak. Ez volt az első információ. Aztán bejött egy magántanítványom apja, egy ügyész, és azt mondta: nyugodj meg, nem lőtték le a lányodat, nyolc évet kapott. Így mondta. Volt egy üveg pezsgőnk otthon. Annak örömére, hogy nem halt meg, és hogy csak nyolc évet kapott, kedden este kibontottuk. Ennyire relatív a dolog.

– December 20-án elsőként szólt magyarul az Opera erkélyéről a Temesvár főterét betöltő százezres tömeghez. Hogyan fogadták a református egyház képviselőjét?

– Kereste valaki Lászlót, hogy beszélnie kellene az Opera erkélyéről. Ő ekkor Szilágymenyőben volt házi őrizetben, de páran összegyűltek, és azt mondták, hogy valakinek csak kellene beszélnie a magyar közösség nevében. Egyikük ajánlkozott, de a felesége rászólt, hogy „ne menj, neked gyerekeid vannak!” Menjen Balaton Zoltán, neki úgyis be van a gyereke zárva, neki mindegy. Nekem valóban mindegy volt már, hogy közénk lőnek, vagy nem. Nem mintha szerettem volna egy golyót. Így lettem én is balkonista. Magyarokat nem láttam az erkélyen. Fent volt azonban Dugulescu, és egy nagyon vegyes társaság.

– Milyen mértékben volt dicsőség Tőkés László munkatársaként a tömeg elé állni?

– A nevemet senki nem jegyezte meg. De nagyon érdekes volt ránézni onnan fentről a tömegre. A téren a katedrálisig, és a térbe torkolló utcákban ameddig csak be lehetett látni, mind-mind emberek voltak. Mámorító volt ezt látni.

– Mit mondott?

– Magyarul a Mi atyánkat. Dugulescu mondta előbb románul, és aztán én magyarul. A tömeg pedig velünk. A magyar változatnál nem volt akkora a hangerő, mint mikor románul mondták. A visszatérő motívum, amit ez után skandált a tömeg: „Van Isten! Van Isten!”

– 20-án este engedték ki a bebörtönzötteket. Hogy találkozott Krisztinával?

– Az előtt ismerősökkel elmentünk a börtönig. Lehettünk 30-40-en. Bemutatkoztam, és mondtam, hogy a lányom is ott van. A börtön ajtajába kijött egy ezredes, és elmondta, hogy visszaélés történt, de rendezik. Azt mondta, hogy este nyolcra mindenki otthon lesz. Nem lettek nyolcra, de tízre hazaértek. Krisztina akkor már férjnél volt, és Norbertéknél lakott, oda ért haza. Érdekes: nem egyszerre engedték el a férjével. Voltak valami ismerőseim egy faluban, akiknek volt egy tanyájuk. Beszéltük, hogy ha el kell dugni őket, akkor oda vihetjük. Szerencsére erre nem került sor.

– A mából visszatekintve hogyan látja az akkori nagy történetet, és benne a saját szerepét?

– Büszke lennék, ha azt mondhatnám, hogy én is egy fogaskerék voltam. De nem tudom, hogy voltam-e. Annyit talán mondhatok, hogy nem voltam homok a csapágyban. Petőfinek van egy verse. Csak egy sort idézek belőle: „Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep”. A nagy forgatókönyvírókat egy rövid ideig meglepte, hogy mi történik itt, a református templomnál. Hamis lenne azt állítani, hogy valaki közülünk be lett volna avatva a dolgokba, és ő intézte volna, hogy mikor mit csináljunk. De éppen úgy hamis az is, hogy mindentől elszigetelve történtek a dolgok. Nyilván mindenki meg volt győződve, hogy igazunk van. Az embernek pedig bátorságot ad az igazságérzete, több mindent meg mer tenni, mintha kétségei lennének saját magával szemben.

– Hogy alakult Tőkés Lászlóval a kapcsolata '89 után? Volt a püspökavatáson?

– Nem. Nem hívott meg.

– De azért voltak események, ahová elhívta? Sokszor évfordulós rendezvényeken volt előadó.

– Ez így igaz. Van egy érdekes szereplő az Ószövetségben. Úgy hívják: Jefte. Nagy hadvezér volt, de valami miatt a zsidók nem szerették. Jefte visszavonult, de hagyott egy üzenetet, hogy ha baj van, akkor szóljanak. Amikor jöttek a filiszteusok, és megtámadták Izraelt, valakinek eszébe jutott Jefte. Üzentek neki, és jött. Ellenséges közegbe kerültem 1990 tavaszától. Egyszer presbiterválasztásra mentem autóval a templomba. Az egyik buszmegállóban láttam egy bácsit, akit csak látásból ismertem, de tudtam, hogy ő is oda tart. Ő is csak látásból ismert. Várta a buszt. Láttam, hogy el fog késni, és megálltam: üljön be. Nagyon örült. Út közben beszélgettünk, és elmondta, hogy aztán ügyeljek a presbiterválasztáson, nehogy Balatonra szavazzak.

korábban írtuk

Temesvári forradalom: Istennel a „kivégzőosztag” előtt – Második rész

Dănuț Gavra 1989. december 17-én szembement a „kivégzőosztaggal”, a magasból látta magát meghalni, de mégis túlélte a temesvári forradalmat. Két nappal korábban az első román volt, aki csatlakozott a Tőkés László mellett kiálló magyar reformátusokhoz.