– állítja a szakember, aki szerint éppen ezért nem lehet egyenlőségjelet tenni az egyedüllét és a magányosság közé. Magányos lehet ugyanis olyan nagy csoportban élő ember is, aki akaratlanul a perifériára sodródik, elhatárolódik a többi csoporttársától, értve ezalatt egy munkaközösséget, egy családot, egy baráti társaságot akár. A pszichológus szerint ez az elidegenedés eddig a nyugati társadalmak betegsége volt, de egyre inkább az manapság nálunk is, amikor a napi hajszában az ember nem törődik családjával, barátaival, eltávolodik tőlük, miközben fut a minél jobb megélhetés után.

Korunk betegsége a társas magány

A szakember szerint általában a magányosság fogalmát a közbeszédben azzal szokták egyenlővé tenni, hogy társtalan, vagyis nem férjezett, nem nős, nincs élettársa, azért, mert elvált, mert megözvegyült vagy soha nem is élt ilyen kapcsolatban, de a valóság az, hogy egyre inkább létező fogalom a társas magány is.

depresszióhoz, szorongáshoz, de magas vérnyomást, gyomorfekélyt is okoz a kóros egyedüllét, amelyet mostanság a korai halállal is összekapcsolnak.

– mondja az immár 28 éve működő Magányosok Klubjáról az alapító, akinek az ötlete hiánypótló volt annak idején, amikor megpróbálta szociálisan érdekeltté tenni a közösséghez tartozókat.

Valahová tartozni kell

„Az elmagányosodott személyeknek ez egyfajta segítségnyújtás volt, de tulajdonképpen a fő gondolata és motivációja az egésznek, hogy valahova mindenkinek tartozni kell, az embernek szüksége van rá, hogy őt valahol kövessék, megkérdezzék, hogy van, megjegyezzék, hogy ma jól néz ki. Erre manapság számtalan lehetőség van a nőszövetségtől elkezdve a kutyakedvelők klubjáig, a zöldekig. Valami közösséghez csatlakozni kell, nyilván mindenkinek az érdeklődési körének megfelelően” – hangsúlyozza a szakember, akinek az a tapasztalata, hogy inkább a nők hajlandók ilyen szervezett közösségekbe járni, a férfiaknak másfajta szocializációjuk létezik: kiülnek egy padra, sakkoznak, beülnek egy ivóba s egy sör mellett barátkoznak, s nem is akarják felvállalni azt, hogy igényük lehet egy nagyobb közösséghez való csatlakozáshoz.

Kopacz Imola szerint

amikor mások párjuk, családjuk, barátaik körében ünnepelnek, míg egyesek teljesen egyedül.

„Ilyenkor azt szoktam tanácsolni, hogy nem kell otthon azt várni, hogy valaki rám nyissa az ajtó, nyissam ki én az ajtómat, hívjak meg valakit egy sütire, egy ebédre, egy beszélgetésre, egy römipartira, kinek mi az érdeklődése. Egyszerűen nyitni kell, ami sok esetben nem könnyű, mert a kor előrehaladtával az új kapcsolatok kialakítása nehezebb és nehezebb. Fenntartásokkal vagyunk a másik felé, befele fordulóbbá válunk. Tudatosan kell tenni ez ellen” – véli a marosvásárhelyi pszichológus.