A gyász hozzátartozik az életünkhöz

Csiszér Zsuzsa marosvásárhelyi pszichológus szerint fontos kimenni a temetõbe, gyertyát gyújtani, és részt venni a megemlékezési szokásrendben. Életünkben minden fontos fordulópont valamilyen szokáshoz, rituáléhoz kapcsolódik. Ilyen esemény a szeretteinktõl való elválás is, a temetés, majd az évente történõ megemlékezés. „Az emlékezés nélkülözhetetlenül fontos az életünkben, és nem elég csupán gondolatban emlékezni, szükségünk van a rituáléra is” – véli a szakember.
Péter Júlia marosszentannai református lelkipásztor szerint a gyász életünk része: mindannyian gyászoltunk már, vagy fogunk gyászolni, életünk során nem kerülhetjük ezt el. „Nagyon nehéz, de fontos a léleknek, hogy a gyász folyamatát végig tudja élni, fokról fokra, mert ha ez elakad, ha visszafojtjuk, súlyos betegségeket okozhat. A szeretett lény elvesztését nehéz feldolgozni, a lélek a fájdalmat lassan engedi be, ellenkezõ esetben megroppanna. A temetés szervezése közben a gyászolónak nincs ideje a veszteséggel foglalkoznia, erõsnek kell lennie, és az elintéznivalókra összpontosítania. A temetés utáni idõszak a legnehezebb” – véli a lelkipásztor, aki a Károli Gáspár Református Egyetemen másoddiplomázott mentálhigiéné szakon. Szerinte a gyász olyan természetes folyamat, amit át kell élni. Nem szabad magunkba fojtanunk ezt a haragot, fájdalmat, dühöt, amit olyankor érzünk, ha valakit elveszítünk. Ilyenkor gyakori a halálvágy, illetve az önvád. „Nehéz vigasztalni a gyászolót. Fontos, hogy sokadjára is meghallgassuk, mellette legyünk, és éreztessük empátiánkat” – hangsúlyozza a lelkész. Aki nem tudja gyászát feldolgozni, örökké sérült maradhat. Ezt az egyénenként változó idejû szakaszt végül az adaptív fázis váltja fel, amikor a gyászoló megtanul együtt élni a veszteséggel, az elhunytat nem külsõ létezõként, hanem a lelkében élõ személyként fogadja el. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejti az elhunytat, hanem képes úgy emlékezni rá, hogy az nem okoz rettenetes reménytelenséget a lelkében.
A mindenszentek napi szertartásnak is ez a lényege, hiszen elhunyt hozzátartozóinkra nemcsak ezen a napon gondolunk, hanem az év minden napján eszünkbe jutnak. A mindennapi események azonban tovasodornak, és épp ezért szükség van egy olyan kiemelkedõ idõszakra, amelyet az emlékezésre szánunk. „Sajnos nem mindig esik egybe a társadalom által diktált szokás a belsõ igénnyel, ráhangolódással” – mutat rá Csiszér Zsuzsa pszichológus, hozzátéve, hogy nem véletlenül alakult ki ez a szokás. Egyfajta életbölcsességet rejt magában: szükség van egy olyan napra, amit az emlékezésre szánunk akkor is, ha nem támad bennünk különös igény erre. Az ünnepnapok, hétköznapok, gyásznapok elõsegítik lelki egészségünket: ezek váltják egymást, és nem folyik egybe minden. Ez a váltakozás segít abban, hogy kitisztuljunk, és folytassuk az életet.


Mindszentek, halottak napja
A mindszentek ünnepének kezdetei a 4. századba nyúlnak vissza. Szent Efrém szíriai egyházatya (373-ban hunyt el) és Aranyszájú Szent János (született 407-ben) már tudott a mindenszentek ünnepérõl, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni elsõ vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is a szentek vasárnapja. Nyugaton 609-ben tûnik föl elõször ez az ünnep, mikor május 13-án a „Szûz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk” tiszteletére avatják föl a római Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet Írországban és Angliában kezdtek ünnepelni a 700-as években november 1-jén, és ez az ünnep hamarosan általános lett. A november 2-ai halottak napja azonban Szent Odilon clunyi apáttól (962–1048) ered, aki 998-ban kiadott rendeletében emléknapul bevezette minden bencés házba. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, a 12. és 13. században egész Európában elterjedt, és a 14. század elejétõl Róma is átvette. Mindkét napot számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetõbe vitték ki az ételt, és a sírokra helyeztek belõle, a maradékot pedig a koldusoknak osztották szét. Sokfelé úgy tartották, hogy a mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, a holtak hazalátogatnak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek már kiveszõben vannak, de mindkét nap a városokban és falvakban ma is egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetõk, s a virággal borított hantokat körülállják a hozzátartozók.

--------