„A távolság olyan, mint a szél: a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja”

Nem bánta meg,
de nem kér többé belőle
„Szerintem mindenképp átmeneti állapot. Akárhogy is indul, bizonyos idő után úgymond normális kapcsolattá alakul vagy felbomlik. Sokan, egyre többen választják az együttélés ezen fajtáját. Még többen vannak – rokonok, hozzátartozók – akik ellenzik. Én már egyik táborhoz sem tartozom. Mindenkinek joga van dönteni arról, hogyan akar élni. Három-négy éven át volt szerencsém egy távkapcsolathoz. Nem túlzok, de életem legszebb esztendei voltak. Mindenki ellenem fordult, próbáltak meggyőzni, hogy értelmetlen, kilátástalan. Makacsul, konokul kitartottam mellette, és nem bántam meg soha. Azt sem bántam, hogy így éltem ennyi időn át, és azt sem, hogy átalakult rendes együttéléssé, sőt még azt sem, hogy végül felbomlott” – mesélte a harminc körüli közgazdász, akit nevezzünk Zsuzsinak. Úgy véli, a távkapcsolat évei gyönyörűek voltak, tele tervezgetéssel, vágyakozással, reményekkel, a ritka találkozások ünnepperceivel, -óráival. „A két találkozást összekötő időszakban a levelezés a gondolatok, érzések olyan gazdag tárházát nyitotta meg, amit aligha lehetne másként megélni, mint így, ebben a formában” – állítja. A két embert országhatár, sok száz kilométer választotta el egymástól, mégis kifogyhatatlan volt az ötletek sokasága, amivel örömet okoztak egymásnak, a nő szerint leleményesen keresték és találták meg a találkozások módját, amelyek mindig tele voltak rejtéllyel, titokzatossággal. „Ünnep volt minden ritka perc, amit együtt tölthettünk. És ez az, amit szokványos kapcsolatban csak nagyon keveseknek adatik meg” – vallotta Zsuzsi. Ugyanakkor érzésekben, élményekben szegényebbnek érezné magát, ha mindezt nem élte volna át. Úgy érzi, sokat tanult: áldozatot hozni, kitartani, remélni, vigaszt nyújtani, lelkesedni, lemerülni a lélek útvesztőibe. Szerinte könnyen meglehet, hogy egy „normális” kapcsolatban sokkal kevesebbet tudsz meg önmagadról, de főleg a társadról, mint egy olyanban, ahol már csak a távolság, a ritka találkozások miatt is rákényszerülsz, hogy törődj a másikkal. A párjával együtt élő ember elkényelmesedik, nem tartja fontosnak megosztani érzéseit, még akkor sem, ha vannak. „Minden szépsége és öröme ellenére nem kívánok még egyszer távkapcsolatba bonyolódni. Csalóka, mert az ünnepórák és az együttélés közt óriási a különbség” – vonta le e következtetést Zsuzsi.

Kényszertávollét
az érvényesülésért
A három egyetemi oklevéllel rendelkező, ötven év körüli családapa kényszerből választotta a távkapcsolatot. „Ha megkérdezték a feleségemet, mivel foglalkozik a férje, azt válaszolhatta, hogy vagy iszik, vagy egy doboz aloés akármit árul, esetleg mindkettő. Ott álltam a város szélén, három egyetemmel és sok tapasztalattal a hátam mögött, és semmi sem jött össze. Az, hogy a feleségem nem vált el, nem az én érdemem, hanem az övé, az ő tűrőképességéé. Nem először mondom ki: olyan feleségem van, hogy a lába nyomát is meg kell csókolnom. Magyarországra távozásomat közös megegyezéssel döntöttük el, mert a feleségem is belátta, hogy változtatnom kell. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémiának írok tanulmányokat, híres professzorokkal és politikusokkal tanítok együtt, készítem a doktori dolgozatom, szóval rendbe kell tennem magam. De ehhez el kellett jönnöm” – jelentette ki a magának Sándor nevet választó alany. A korszerű kapcsolattartási lehetőségek kihasználása mellett is konfliktusgerjesztő lehet a helyzet – mondta –, de ha nem növeljük az adódó gondokat, akkor a helyzet kezelhetővé válik. „Három aspektust emelnék ki párkapcsolatunkat illetően, méghozzá fordított fontossági sorrendben. Férj-feleség vagyunk, de a helyzetből adódóan teljesen más társaságba jártunk. A bálidőszakban mondtam az asszonykámnak, hogy föltétlenül menjen szórakozni. Csak azért, mert én nem vagyok otthon, nem kell kimaradnia mindenből. Másrészt rettenetesen nehéz lehet neki a két fiúnkkal. A nagy sem könnyű eset, de a kicsi állandó foglalkoztatást igényel. Egy családban ezen kívül számtalan, apró-cseprőnek látszó ügyintézés adódik, ami kétfelé osztva is időigényes. A feleségemnek van is férje, meg nincs is. Õ tulajdonképpen egyedül él a két gyerekkel, mintha elvált vagy özvegyasszony lenne. És ott van – a legfontosabb helyen – a tulajdonképpeni párkapcsolat személyes aspektusa. Ez a legérzékenyebb a távkapcsolatban, ez okozza a legtöbb válást, ez a házasság tízpróbája. Itt a bizalomtól a szexig minden jelentős, buta struccpolitikát folytat, aki ezt nem ismeri el. Nem vagyunk már gyerekek, körültekintően döntöttünk a távollét mellett. Ha elkezdenék féltékenykedni, nem bíznék meg a páromban, akkor válnunk kellene” – osztotta meg gondolatait, érzéseit a középkorú férfi, aki a 90-es évek elején is távol a családjától, Nyugat-Európában élt és tanult. Szerinte a távkapcsolatban az egyik fél megcsalásánál borzalmasabb dolgok is előfordulhatnak. Ilyen például megismerkedésük huszadik évfordulója, amelyen ő nem lehet otthon.

Ötéves energiaforrás
A harminc körüli marosvásárhelyi újságírónő Szécsi Pál nagy slágerére hivatkozik, miszerint a távolság olyan, mint a szél: a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja. „Kislányként hallottam először a híres olasz sláger magyar változatát, de akkor nem értettem igazán. Giccses, szirupos, költői gondolatnak éreztem. Ma viszont, érettebb fejjel én is alátámaszthatom az állítás igazát, ha a saját példámból indulok ki. Több éve élek távkapcsolatban, és ahogy hiszek a „szerelem első látásra” igazában, vallom, hogy a távkapcsolat is lehet működőképes. Kell azonban hozzá a nagybetűs Szerelem, kell a bizalom, az őszinteség. És kell hozzá az, hogy az ember rendben legyen önmagával. Mert akkor harmóniában tud lenni a szerelmével is, a környezetével is, az egész világgal” – állította a magát Tünde álnévre keresztelő fiatal hölgy. Úgy érzi, valamiért kedveli őt a sors, mert olyan valakit sodort az útjába, aki nagymértékben hozzásegítette, hogy megismerje önmagát. „Megtanultam, hogy nem lehet valakit birtokolni. És mihelyt ezt megértettem, kezdtem igazat adni Szécsi Pál dalának is. A távolság jó teszt a kapcsolat minőségének. Mivel ez nálam több mint öt éve működik, vallom, hogy a távolság a nagy szerelmeket valóban fellobbantja, akárcsak a szél az életképes tüzet” – mondta. Zsuzsihoz és Sándorhoz hasonlóan Tünde is úgy élte meg az együtt töltött rövidebb-hosszabb időszakokat, mint energiaforrásokat, amiből kapcsolatuk táplálkozni tud. Ugyanakkor kihasználta a huszonegyedik század technikai vívmányait is: telefonon vagy az interneten keresztül értekezett kedvesével. „A nagy kapaszkodó az, hogy mindketten tudjuk: a távolság csak ideiglenes. Örömmel mondhatom, hogy jókor jön a kérdés, mert hamarosan már csak múlt időben tudtam volna mesélni az én sajátos távkapcsolatomról” – tette hozzá az újságírónő.

Másfél év távlatából
Együttéléssé alakult távkapcsolatának lezárása után Zsuzsi az elmúlt másfél év alatt két férfit is „elfogyasztott”. Mint mondja, egyik esetben sem volt túl nagy szerencséje, magyarországi barátjával való távkapcsolata után viszont nem is akarja lennebb engedni a mércét. Míg ő határozottan állítja, hogy többé nem kíván efféle kapcsolatba bonyolódni, és ezt sikerült is betartania, a második és harmadik alany helyzete gyökeresen megváltozott. Sándort egészségi állapota kilenc hónappal ezelőtt váratlanul hazahajtotta. A férfi átrendezte életét, és bár az általa megszokott és kedvelt nyüzsgés nélkül, szerényebb anyagi körülmények között él, nem kíván egyhamar ismét külföldön próbálkozni. Az újságírónő kapcsolatában a tüzet előbb kioltotta a távolság szele, később viszont a parázs alatti hamu újra lángra kapott, a pár kibékült és összeköltözött.


Vélemények mellette és ellene
Kopacz Imola marosvásárhelyi pszichológus szerint nehéz eldönteni, hogy a távkapcsolatok melletti vagy elleni érvek nyomnak többet a latban. „Nem lehet standardokat felállítani, hisz minden kapcsolat más, lényegében személyiségfüggő” – magyarázza a szakember. Szerinte az önmegmérettetés és a ritka, felhőtlen találkozások varázsa a pozitívumok közé sorolható, míg a harmadik személy megjelenésének a kockázata, az oly lényeges vizuális információ és a személyes kontaktus hiánya a negatívumok közé tartozik.
A lelkipásztorok nem tartják szerencsésnek a távkapcsolatot. Demeter József szászrégeni református lelkész nem tud arról, hogy a távolság miatt a gyülekezetben valamelyik házasság felbomlott volna, viszont határozottan állítja, hogy a távkapcsolatok egyik félnek sem tettek jót. „Főként a fiatal házasok nem bírják. Nem csupán a nemi élet hiánya okoz gondot, hanem a társtalanság is” – mondja. A Havadtőn szolgáló Demeter Zoltán több mint húsz olyan családot tart nyilván, ahol valamelyik fél – többnyire a férfi – külföldön keresi a kenyerét. „Egyetlen válásról tudok, de akkor is a kikapós hírében álló nő ment el – emlékszik vissza. – A távkapcsolatban élők nemigen panaszkodnak, mert úgy érzik, hogy az anyagi haszon kárpótolja őket: a külföldön keresett pénzzel rendbe tették házaikat, vagy újat építettek. A kapcsolatuknak azonban ezzel nem tettek jót, annyi bizonyos”.