A döntés nagyjából egyenértékű a budapesti taláros testület korábbi döntésével, amelyben engedélyezte, hogy a magyar választópolgárok népszavazáson fejtsék ki véleményüket arról, akarnak-e vizitdíjat és napidíjat fizetni a kórházakban, illetve tandíjat az egyetemeken. Egy ilyen populista kérdésre a választópolgárok elsöprő többsége természetesen csakis nemmel válaszolhat, hiszen ki az, aki fizetni szeretne egy olyan szolgáltatásért, amit ingyen is megkaphat?
Hasonló a társadalmi megítélése a bukaresti képviselőház által elfogadott törvénynek is. Ki az, aki nemet mondana arra, hogy másfélszeresére emelkedjen a fizetése, és ki az, aki ne kezdene hangos tiltakozásba, ha a kormány illetékesei kijelentenék: márpedig egy ilyen mértékű béremelés kivitelezhetetlen, mivel évekre megnyomorítja az ország gazdaságát?
A józan hangok törpe kisebbségben maradtak, a béremelést ellenző észérveket elsöpörte a közelgő választások miatt egyre erősödő kampányláz, amely többek között a kormány képviselőinek agyát is elborította, amikor megszavazták a saját kabinetjüket lehetetlen helyzetbe hozó jogszabályt.
Tény persze, hogy a pedagógusok bérei valóban méltatlanok az általuk végzett munka jelentőségéhez. Az ugyanakkor magukhoz a pedagógusokhoz méltatlan, hogy kiművelt emberfőkként bedőlnek a semmit sem drágálló kibic szerepében tetszelgő szociáldemokraták trükkjének, és kormányellenes megmozdulást szerveznek, mert a kabinet tagjai – a gazdasági szakemberekkel vállvetve – ezúttal igazat mondanak, és rámutatnak: az ostoba jogszabály egyszerű matematikai és gazdasági okok miatt nem ültethető gyakorlatba. Mint ahogy az alkotmánybíróság presztízséhez is méltatlan, hogy döntése meghozatalakor figyelmen kívül hagyta a gazdasági realitásokat. A kormánynak most az ostobaság eme óceánján kell lavíroznia. Küzdelme szinte kilátástalan, mivel az óceán növekedéséhez saját politikusai is jobb ügyhöz méltó buzgalommal járultak hozzá.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.