A „kasszát” az egyik, francia tulajdonú áruházlánc robbantotta, amikor bejelentette, hogy a jövőben az összes hagyományos pénztárt lecseréli automata pénztárakra, ahol a vásárlók saját maguk szkennelhetik be és fizethetik ki a vásárolt termékeket. Az ígéret szerint a pénztárosokat nem eresztenék szélnek: a korszerűbb technológiával nem boldoguló ügyfelek segítésével bíznák meg őket.

A bejelentés nyomán megindult a kommentcunami, amelyben nem győzték a döntést ostorozni. Azok az érvek még akár legitimnek is tekinthetők, hogy az ígéretek ellenére ezzel sok alkalmazott állása veszélybe kerül.

Az olyan, meglehetősen primitív hozzáállással viszont nemigen van mit kezdeni, hogy az áruház az ügyfél pénzéért vele végezteti el a pénztárosok munkáját – hiszen úgy is fel lehet fogni, hogy olyan, felnőtt személynek tekintik a vásárlót, aki képes kézbe venni és hatékonyan elintézni a saját ügyeit, nincs szüksége állandó pesztrálásra.

A köz hangulatára mindig érzékeny politikum természetesen azonnal rárepült a témára: a kormány legnagyobb pártja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) már jelezte is, hogy büntetőintézkedésekkel korlátozná az áruházak gyakorlatát. Ez annyit jelent, hogy többletadót vetnének ki az automata pénztárakra.

Vagyis a baloldalnak ismét csak annyira futotta, hogy elkezdjen az érintettek zsebében vájkálni, megerősítve Margaret Thatcher korábbi brit miniszterelnök örökérvényű maximáját, miszerint a szociáldemokratákkal csak az a gond, hogy előbb-utóbb kifogynak a mások pénzéből.

Pedig a probléma ennél mélyebb vetületekkel rendelkezik, hiszen alapvető dilemma, hogy meddig lehet elmenni azon a téren, hogy a mesterséges intelligencia vegye át az emberek munkáját? Illetve ha azt mondjuk, hogy a sokkal hatékonyabb „gépesítés” megkönnyíti az életünket, akkor hogyan érjük el, hogy az így munka nélkül maradó emberek egyrészt ne érezzék magukat fölöslegesnek, másrészt méltó munkához jussanak?

Előre bocsátanám, hogy némileg részrehajló vagyok az ügyben, mivel ha rendelkezésre állnak, előszeretettel használom az automata pénztárakat. Úgy értékelem ugyanis, hogy „saját hatáskörben” sokkal gyorsabban túljutok a vásárolt termékek beolvasásán és kifizetésén, mintha a hagyományos pénztárnál kellene sorba állnom.

Persze előfordul, hogy rosszul szkennelek be valamit, vagy a rendszer nem tudja beolvasni a vonalkódot – ilyenkor pedig szükség van az emberi segítségre az áruház munkatársai részéről.

Ez például egy olyan szegmens, ahol nagyon is jól lehet hasznosítani a pénztárosok tapasztalatát, hiszen meglehetősen kevés alkalmazott áll ilyenkor a vásárlók rendelkezésére, így előfordul, hogy percekig kell várni. Ezért az automata pénztárak számának növelésével jelentősen növelni kell az ő létszámukat is.

Vagyis a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy igenis sokkal kényelmesebb és jelentős időmegtakarítást jelent az ilyen pénztárak használata.

Ami nem jelenti azt, hogy – főleg az idősebb vásárlók kedvéért – nem kell megtartani néhány hagyományos pénztárt is.

Azonban hiba lenne a szocialisták által belengetett büntetőadóval megfékezni a technikai fejlődést, ha az valóban időmegtakarítást jelenthet vásárlók milliói számára.

A „Kasszás Erzsikért” aggódók pedig felidézhetik, hogy a 20. század elejétől, a gépkocsik megjelenésével meglehetősen lecsökkent az igény a kocsisok és az istállófiúk munkájára, de valahogy mégiscsak sikerült más munkakörben elhelyezkedniük az érintetteknek.

Persze nem szabad abba a hibába sem esni, hogy az embereket az egyéni tehetségtől, képességtől és vágyaktól függetlenített, személytelen munkavállalóknak, vagy egyszerű számoknak tekintjük, amelyeket egy mozdulattal átcsoportosíthatunk egyik oszlopból a másikba.

Ahhoz, hogy a technikai újítások ne vezessenek valóban a frusztrált, munkanélkülivé vált, vagy munkanélküliség által fenyegetett tömegek erőszakos megmozdulásaihoz, jó előre fel kell készíteni a társadalmat.

A kormányok, helyi önkormányzatok feladata az, hogy a fejlődés eddigi eredményei és a várható trendek alapján olyan, átképzési programokkal kiegészített munkahelyteremtő intézkedéseket dolgozzanak ki, amelyek elősegítik a fölöslegessé váló munkakörök betöltői számára az elhelyezkedést.

Vagyis a „virtuális géprombolás”, azaz a tiltás vagy a drasztikus túladóztatás helyett meg kell találni az egyensúlyt a munkahelyteremtés és a technikai fejlődés között.