2009. március 20., 12:312009. március 20., 12:31
Az sem meglepő ugyanakkor, hogy az események valós hátteréről a mai napig keveset tud a közvélemény. Hiszen – szintén 1956-hoz hasonlóan – 1990 óta viszonylag kevés idő telt el, a történések irányítóinak, főszereplőinek nagy része ma is életben van, a két oldal pedig eltérő narratívák mentén fogalmazza meg a véres márciusról szóló történeteit. A román hatalomnak mai napig érdeke, hogy ködösítsen az ügyben. Kellemetlen lenne ugyanis bevallani, hogy az eseményeket központilag szervezték ördögi elmék, akik a nacionálkommunista gyakorlat életben tartásával, a magyarok és a románok között a forradalom idején elindult közeledés visszafordításával próbálták – sikerrel – átmenteni hatalmukat. A titkosszolgálati eszközökkel megszervezett magyarellenes pogrom a hivatalos bukaresti álláspont szerint azóta is az Erdély elszakítására törekvő erők románellenes tevékenységének következménye, amelyért csupán magyarokat vontak felelősségre. Márpedig ilyen körülmények között dőreség lenne azt várni, hogy a magyarok és románok közötti bizalomhiány elmúljon. Főleg annak fényében, hogy a két nemzetiség által mintegy fele-fele arányban lakott Marosvásárhelyt még tizenkilenc évvel a véres események után is frontvárosnak tekinti a mindenkori hatalom, amelynek képviselői – a román polgármester és a prefektus – az elhivatott gyarmatosítók elszántságával próbálják a románosítás gyakorlatát folytatni, hatékonyan elejét véve a múlttal való szembenézésnek, az 1990-es események feltárásának, a magyarok és a románok közötti viszony normalizálásának. Márpedig ebben a helyzetben – főleg, ha továbbra is maguk mögött érzik a bukaresti bátorítást – a véres március emléke tovább mérgezi a Vásárhelyen és egész Erdélyben élő nemzetiségek közötti viszonyt.
Hiszen megbocsátani csak annak lehet, aki legalább elismeri bűnösségét.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok