VEZÉRCIKK – Döbbenetes reakciókat váltott ki Donald Trump amerikai elnökválasztáson aratott győzelme, függetlenül attól, hogy az érintettek melyik politikai oldalhoz tartoznak.
2016. november 10., 20:002016. november 10., 20:00
A balliberális és szélballiberális oldal valóságos világvége-hisztériakampányba kezdett, és a demokráciát siratja, míg a magukat konzervatívnak vallók egy része jubilál, mondván: Trump „a mi emberünk”, aki most aztán helyre teszi a szélsőséges „liberalizmus” vadhajtásai által fenyegetett Amerikát és a világot. Mások – oldaltól függetlenül – azt mondják: Trump éppoly méltatlan volt az elnöki tisztségre, mint legyőzött ellenfele, Hillary Clinton. Holott az igazság ezúttal is lényegesen árnyaltabb, és érdemes higgadtabban megvizsgálni a helyzetet.
Már megszokhattuk, hogy a magát „progresszívnak” tartó oldal rögtön a demokrácia halála miatt kezd siránkozni, és ellenállást hirdet, amikor a polgárok többsége nem az általuk „jónak” és „helyesen gondolkodónak” tartott jelöltre szavaz. Az, hogy ezáltal némileg ellentmondásba kerülnek önmagukkal, illetve magával a demokrácia lényegével, a jelek szerint továbbra sem zavarja őket.
A másik oldal öröme sem feltétlenül indokolt, mivel Amerikában némileg mások a politikai dimenziók, egy jelölt nem feltétlenül fogja osztani az európai, azon belül pedig a magyar, magukat konzervatívnak mondó emberek nézeteit csak azért, mert republikánus. A jelöltek alkalmasságáról pedig annyit, hogy ideális jelöltek és körülmények csak az ideák világában, az ideológiák vezette megmondóemberek képzeletében léteznek. A való világban csak a valós viszonyokból és körülményekből érdemes kiindulni, amelyek ma Amerikában ezt a két jelöltet, és megválasztott elnökként Trumpot „termelték ki.”
Trump jelentős politikai és médiaellenszélben aratott nagy győzelmet. Az amerikai társadalom jelentős része szemében viszont sikerrel állította be magát olyan, a becsontosodott politikai és gazdasági elittel szemben álló jelöltnek, aki tényleg az amerikai kisemberekért áll ki. Történt ez annak ellenére, hogy amúgy ő maga is a gazdasági elit tagja.
Clinton veresége az arrogancia és az egyre inkább tragikomikusba forduló, a klasszikus amerikai demokrácia egyik legfőbb alapértékének számító szólásszabadság béklyójává vált kényszeres politikai korrektség eredménye. A főleg a balliberális elit által lenézett átlagember számára egyrészt az lehetett szimpatikus, hogy Trump a régi nagyság – bármit is jelentsen ez – visszaállításával kampányolt, másrészt az, hogy szembement a pc-kórral – még ha gyakran át is ment a másik szélsőségbe. A közvélemény-kutatások kudarca amúgy vélhetően a fősodratú média és politikusok túlzásai miatt következett be. A médiában generált Trump-ellenes hisztéria nyomán sokan a közvélemény-kutatók előtt nem, csak a szavazófülkében vállalták a véleményüket.
Az üzletember győzelméhez mindemellett a nagyfokú establishment-ellenesség is kellett. A sikerhez hozzájárulhatott, hogy egy adott pillanatban a Republikánus Párt vezetőivel kialakult vita nyomán kijelentette: már nem is a párt jelöltjének tekinti magát, hanem függetlennek – ez megerősíthette annak a látszatát, hogy a teljes, lejáratódott, korrupcióba fulladt, beltenyészetté vált politikai berendezkedéssel szemben áll. Sokan Trump agresszív kampánya nyomán az eddigi politikai és gazdasági világrend felborulásától tartanak, attól, hogy Washington bezárkózik, protekcionista gazdaságpolitikát folytat, hátat fordítva a szabad kereskedelemnek és a katonai szövetségesek támogatásának.
Persze megjósolni mindig a jövőt a legnehezebb, de azért érdemes külön kezelni a kampány hevében elhangzott vaskosabb kijelentéseket attól, mit és hogyan tehet meg a világ egyetlen, demokratikus szuperhatalmának első embere. Békülékeny, kiváló győzelmi beszéde alkalmas volt az aggodalmak eloszlatására – a kezdetben pánikoló világtőzsdék pozitívba fordultak –, és az, hogy Dél-Koreát máris biztosította: továbbra is megvédi, a többi szövetséges számára is üzenetértékű lehet. Mindemellett külön üdvös lenne, ha amúgy a NATO-tagság megőrzése mellett az EU tagállamai végre nem csupán Washington védőernyőjére számítanának, hanem saját, ütőképes közös haderőt is létrehoznának, amely az európai stratégiai érdekeket szolgálja.
Az meg végképp a sci-fi kategóriájába tartozik, hogy Washington kiszolgáltatja a világot Moszkva és Kína kénye-kedvének. Ha bizonyos hangsúlyeltolódások be is következnek, nehezen hihető, hogy lemondana stratégiai helyzetéről, a világpolitikában jelenleg betöltött vezető szerepéről. Az viszont, ha valamivel békülkenyebb hangot üt meg, és nem feltétlenül a kardcsörtetés lesz az első reakció, kimondottan üdvös lehet a világ békéjének szempontjából.
Akik szerint Trump nem több egy egyszerű borsóagyú tahónál, akit hasonlóan borsóagyú tahók választottak meg, néha azért gondoljanak arra, hogy a világ egyik legsikeresebb emberéről van szó, aki örökölt vagyonát sikeresen megsokszorozva vált országa és a világ egyik leggazdagabb üzletemberévé, majd amerikai elnökké. Na meg arra is, hogy amikor a korábbi színészt, Ronald Reagant elnökké választották, mindenki lesajnálta – mégis ő lett az egyik legkiválóbb amerikai elnök, akinek a mandátuma alatt sikerült térdre kényszeríteni a Szovjetuniót, és elindítani a kommunizmus európai rémuralmának felszámolását.
És jusson eszükbe: a valóságtól elszakadt, ideologikus ködképekbe ragadt, de saját véleményük szerint mégis mindig mindenkinél mindent jobban tudó elitek a Brexit után most újabb hatalmas pofont kaptak. És ha nem térnek észhez, még elcsattanhat jó néhány.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.
szóljon hozzá!