2009. december 11., 13:052009. december 11., 13:05
A jó svájci polgárok úgy döntöttek, vannak dolgok, amelyek illenek az Alpok zöld lankái és hófödte csúcsai által közrefogott konföderáció összképéhez: ilyen a csokoládé, a lila tehén, az ékszerdobozszerű, makulátlan tisztaságú kisvárosok utcáin terjengő sajtfondue-illat, valamint az a több évszázad alatt bejáratott gyakorlat, hogy az öntudatos polgárok szabadon kifejezhetik akaratukat a népszavazásokon. És vannak olyan dolgok is, amelyek ebbe a hagyományos összképbe nem illenek: ilyen például a minaret.
Az úgynevezett balliberális körökben most kínosan toporognak, hogy hát honnan ennyi intolerancia a kantonok országának amúgy demokráciaszerető polgáraiban? Pedig hát nem kell messzire menniük, a példát a maguk háza táján találják meg. Alig egy hónapja hozott a brüsszeli Európai Emberjogi Bíróság olyan ítéletet, amelynek értelmében az olasz iskolákban elhelyezett feszületek sértik az ateista vagy nem keresztény tanulók vallásszabadságát. Mármost jómagam sem tartozom a vallással közeli viszonyban lévő emberek közé, de eddig még sosem tapasztaltam magamon, hogy ebbéli meggyőződésemen súlyos csorbát ejtene bármilyen vallási jelkép látványa.
Éppen ezért kíváncsi lennék, mi is motoszkált a jakobinus-marxista alapokon nyugvó, szélsőséges dogmákon nevelkedett bírák fejében. Netalán attól tartanak, hogy minden iskola alkalmaz egy inkvizítort is, aki hetente felbukkan, és egy zsebmáglyán eléget minden diákot, aki ateista, nem keresztény, vagy egyszerűen csak nem készült? Azért nem tartanám rossz ötletnek, ha az európai kultúra eme „az idegen szép, még ha esze ágában sincs beilleszkedni a mi kultúránkba és elfogadni a normáinkat” elvet való elit öngyilkos kommandóját néhány hétre Iránba vagy Szaúd-Arábiába exportálnánk, hogy ott hirdessék: hülyeség az iskolában imával kezdeni és befejezni a napot. Kíváncsi vagyok, milyen tapasztalatokkal jönnének vissza. Bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy bármelyikük is megérné a hazautat.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.