Orvos, nővér, ápoló vagyok. Én vagyok 1 az n-ből, aki most nem vár erkélyjelenetet. Bocsi, teszem a dolgom. Ha én nem lennék, lenne más. Csak most éppen nincs más. Hogy miért nincs? Ezt a bőrt másról húzzák le, kérem, ez már nem az én bajom. Tényleg nem most kell azzal foglalkozni, hányan és hányan vásárolják meg helyüket a fehér-kék-zöld köpeny alatti bőrben, mert majd úgyis bőven megtérül a befektetés. Szükségállapotban pedig, amikor nem a pénznek – még az 500 eurós állami prémiumnak sem – kellene diktálnia, megfutamodnak. Legyen az ő bajuk, de sajnos a miénk is, azoké, akik kitartunk. De tényleg ne most foglalkozzunk ezzel.

Rendőr, csendőr, katona vagyok. Teszem a dolgom. Kivezényeltek: féljetek. Nem szociális munkás vagyok, de még pszichológus sem. Pedig bizonyítottan magas az érzelmi intelligenciám. Csak hát a törvény nem arról szól, amit érzek, hiszek. Magam sem tudom, hogy most éppen melyik formanyomtatványból mennyi szövegnek kell szerepelnie a kézzel kitöltött nyilatkozaton. A lényeg: ellenőrizni, s ha lehet, büntetni. Értsék már meg, hogy mit követel a szükségállapot, hogy sülne le a bőr a képükről.

Pedagógus vagyok. Nyugodtan szólíthattok óvó néninek, tancinak, tanár úr kéremnek, a déert a nevem előtt tényleg csak anyám miatt használom, mert büszke rám. Csak azért magyarázkodom, mert tőlünk, reál-humán-propán-bután értelmiségiektől elvárják. Hogy beleszóljunk. Csak valahogy sohasem robban. Pedig köszönjük szépen, mindent megteszünk. Csak nem hangosan. Régen is csak az a diák hallotta meg, aki fogékony. Vagy illékony, robbanékony. Igaz, utóbbi nehezen kezelhető, nem fér a bőrében. Meg is buktattam. De aztán mégis lett, belőle lett valami. Most a neten próbálok beleszólni. Szerintetek hall valaki? Vannak visszajelzések, de messze nem mindenkitől. Szerintetek ez így korrekt?

Államfő vagyok. A normális Romániám soha nem volt ennyire üres lózung, mióta mindegyre mondom. De természetesen ezt nem ismerhetem be. Jaj, ki gondolta volna, mekkora bajokat okozhat a kintlevőségeink várva várt behajtása. Ami biztos: drága románjaim, ti szavaztatok meg, punktum. De ti, a változást megalapozó, külföldön élő, a normalitás zálogaként pajzsra emelt románjaim, bocsi, de most maradjatok ott, ahol vagytok. Normálisan kérlek titeket! Miközben, kérem szépen, nehogy azt higgyétek, hogy – normális román módra – cserben hagylak. Csak hogy tudjátok: egyfolytában harcolok a nagy propán-bután-európai humanitárius tranzitfolyosókért, nehogy már ne tudjatok hazajönni a drága románjaitokhoz százezerszámra. Miközben nem győzöm hangsúlyozni, hogy ne tegyétek. De persze közben segítek, drága románjaim, hogy édes intézményes vagy otthoni karanténban töltsük el szent ünnepünket normális Románia anyácskánk ölén. Nehogy elmúljon a sic transit gloria mundi dicsőségem, vagy mi.

Egészséges ember, jó bőr vagyok. Jó, biztos nem egészen, de engem ez az egész nem fog ledönteni. Igen, tudom, a romániai egészségügyi rendszer össze fog omlani, ahogy sok más példa mutatja a világban. Csak sajnos nálunk – valahol végül vagy inkább a kezdetektől – ez nem a szájmaszkok vagy a vírustesztek számán múlik. Nem a szükségállapotban hozott intézkedéseken, nem a szörnyű infrastruktúrán, felszereltségen vagy a szakmai felkészültségen. Hanem az emberi tényezőn. A rátermettségen, a tisztességen, az odaadáson, a felelősségteljességen, az áldozatvállaláson. Itt kezdődött, és ezen múlt évszázadokkal ezelőtt is. Amikor, ismerjük el, jóval nagyobb volt a baj.