Szukk kell-e, te?

Persze, most már elfelejthetjük, hiszen a demokrácia szabad utat adott nekünk, minden lelkiismeret-furdalás nélkül költözhetünk szét s össze, figyelmen kívül hagyva az együttélés lényegét, büszkén egyedül nevelve gyermekeinket, bár szűkebb rétegekben még él a bitang szó fogalma. Ott, ahol azonban tényleg szükség lenne a szétválásra, a szülők egyike emberfeletti tűrőképességgel bírja a másik fél terrorját. De hát ez magánügy, a kívülállónak csak véleménye lehet, messze vagyunk már attól, amikor a veszekedő párokat egy szobába zárták össze, s addig kellett ott maradniuk, míg ki nem békültek.

Morbid hangzása van annak a történetnek is, miszerint régen a pap vagy az elöljáró vette el a fiatal menyecske szüzességét, hogy a fájdalomért ne az urát hibáztassa, s előbb-utóbb vegye rá magát egy újabb pásztorórára. Mindebből már csak néhány figyelmeztetés maradt fenn a nagymamák részéről, kik úgy próbálják védeni leányunokáikat a nem kívánt terhességtől, hogy a katonakiszolgált legényekre azt mondják: csak arra kellesz nekik, aztán úgyis otthagy. S mivel már ezt is egy ténnyel leinthetjük (mert már nem kötelező a katonaság), nagy öregjeinknek esélyük sem lehet beleszólni, ki kivel keveredik össze. Így jöhet a kutakodás a tökéletes partner után, aki rossz nyelvek szerint nem iszik, nem nőzik, nem kártyázik, de nem is létezik. Belevágunk a távolsági kapcsolatokba, a természetestől eltérő életmódokba, melyet vagy sikerül áthidalni, vagy az első lobbanás után elporlad. Más esetben randira megyünk, ahol az állatvilágban is jól megfigyelhető csábítási technikákat vetjük be, s amelynek lassan olyan szabályai alakulnak ki, hogy iskolában is tanítani kéne.

Vannak azonban olyanok is, kik megmaradnak a jól bevált mondatoknál, s a maguk egyszerű módján közelednek. Jó példa rá a szlenggé vált „jó a segged, kő kóla?” kérdés, melyet minap székelyre fordított változatában is szerencsém volt hallani: „jó nagy csecsed van, szukk kell-e, te?”