2010. július 07., 09:432010. július 07., 09:43
Persze, most már elfelejthetjük, hiszen a demokrácia szabad utat adott nekünk, minden lelkiismeret-furdalás nélkül költözhetünk szét s össze, figyelmen kívül hagyva az együttélés lényegét, büszkén egyedül nevelve gyermekeinket, bár szűkebb rétegekben még él a bitang szó fogalma. Ott, ahol azonban tényleg szükség lenne a szétválásra, a szülők egyike emberfeletti tűrőképességgel bírja a másik fél terrorját. De hát ez magánügy, a kívülállónak csak véleménye lehet, messze vagyunk már attól, amikor a veszekedő párokat egy szobába zárták össze, s addig kellett ott maradniuk, míg ki nem békültek.
Morbid hangzása van annak a történetnek is, miszerint régen a pap vagy az elöljáró vette el a fiatal menyecske szüzességét, hogy a fájdalomért ne az urát hibáztassa, s előbb-utóbb vegye rá magát egy újabb pásztorórára. Mindebből már csak néhány figyelmeztetés maradt fenn a nagymamák részéről, kik úgy próbálják védeni leányunokáikat a nem kívánt terhességtől, hogy a katonakiszolgált legényekre azt mondják: csak arra kellesz nekik, aztán úgyis otthagy. S mivel már ezt is egy ténnyel leinthetjük (mert már nem kötelező a katonaság), nagy öregjeinknek esélyük sem lehet beleszólni, ki kivel keveredik össze. Így jöhet a kutakodás a tökéletes partner után, aki rossz nyelvek szerint nem iszik, nem nőzik, nem kártyázik, de nem is létezik. Belevágunk a távolsági kapcsolatokba, a természetestől eltérő életmódokba, melyet vagy sikerül áthidalni, vagy az első lobbanás után elporlad. Más esetben randira megyünk, ahol az állatvilágban is jól megfigyelhető csábítási technikákat vetjük be, s amelynek lassan olyan szabályai alakulnak ki, hogy iskolában is tanítani kéne.
Vannak azonban olyanok is, kik megmaradnak a jól bevált mondatoknál, s a maguk egyszerű módján közelednek. Jó példa rá a szlenggé vált „jó a segged, kő kóla?” kérdés, melyet minap székelyre fordított változatában is szerencsém volt hallani: „jó nagy csecsed van, szukk kell-e, te?”
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.