2009. november 27., 12:362009. november 27., 12:36
Itt van mindjárt az árpádsáv esete Závada Pállal, akinek itt most nem az irodalmi munkásságára térek ki, mivel azt becsülöm és tisztelem. Hanem a minap azt találta mondani, hogy „az árpádsáv nem történelmi ereklye, hanem a nyilas hagyomány, a kirekesztő gyűlölet, az antiszemitizmus és a rasszizmus jelképe.”
Ha ezt annak idején tudják, szegény Árpád-házi királyaink bizonyára nem alkalmazzák ezt a kirekesztő jelképet zászlaikon és pecsétjeiken, de hát akkor sehol sem volt egy Závada Pál, hogy közölje velük: Felséges uram, te egy szélsőséges náci vagy! Ettől a megszégyenült király polgártárs bizonyára azonnal lecserélte volna a félelmetes sávokat valami semlegesre, mondjuk zöld mezőben vidáman hancúrozó balliberális írófejedelmekre.
De hát pont akkor nem járt arra egyetlen Závada Pál sem, ezért aztán azok a csúnya királyok II. Andrástól V. Istvánig használták az árpádsávot, sőt az Anjou-királyok is, pedig ők már nem is voltak Árpád-háziak, csak bizonyára kirekesztők és fajgyűlölők. Meg nácik. Az már más kérdés, hogy az árpádsáv egy bizonyos formáját egy bizonyos történelmi korban egy szélsőséges eszme képviselői megpróbálták kisajátítani, de eddig a történészek még nem derítették ki, hogy például a zsidók deportálásáért közvetlenül az árpádsáv volt a felelős.
Tény: ha ma egy gőzös fejű társaság tagjai egyenruhában, alakzatban vonulnak az árpádsávos zászló alatt, miközben jókat cigányoznak meg zsidóznak, akkor azokat minden becsületes embernek illik megvetni. Ha az árpádsáv a történelmi zászlók között, az állam címerében, a személyi igazolványon és az útlevélen jelenik meg, akkor nemzeti ereklye és szimbólum.
Ha egyenruhában masírozó csőcseléknél, akkor ki kell csavarni a kezükből, őket meg el kell vinni hat hónapra parlagfüvet irtani. Ennyi. Lehet, hogy a vörös csillag, a sarló-kalapács, a horogkereszt vagy az árpádsáv egyesek szerint ronda, és be kell tiltani. De félni valahogy mégsem tőlük kellene, hanem azoktól, akik eszelős eszmék hirdetése közben viselik őket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.