2010. május 03., 09:592010. május 03., 09:59
Meg is kérték egyébként az árát, nem szórakoztak zsebpénzzel. No de a minőséget illik megfizetni – gondoltam. Egy hét múlva mentem is, mert már furdalta az oldalam a kíváncsiság. Amint feltettem a pápaszemet, tényleg sasnak éreztem magam, de nem az éleslátás miatt, hanem azért, mert azt hitték rólam, tollas a hátam. Túl jól láttam az eszközzel, mindent többször, és minden ezerfelé csillogott. Tiszta Megasztár! Ám én ebből nem kértem, cseréltettem is visszakézből.
Még egy hét postázás után új anyag jött a fővárosból, vagy lehet a távolkeleti országok valamelyikéből. Felteszem, kitűnő, megyek is kifelé a boltból, ám amikor jobbra nézek az átjáró előtt, nehogy elgázoljon valaki, akinek nincsen sasszemüvege, látom, hogy nem látok. Azaz olyan a kép, mint amikor fotózni tanul az ember, és elfelejti beállítani az autofókuszt. Hókusz-pókusz, fordulok is vissza, dobom csípőből az eladónak az okulárét. Nem hitt nekem, megvizsgálta, és látta, ugyanaz a hiba, mint múltkor, csak most kisebb felületen. Siránkozik, az ő béréből vonják le az árát. Jobb, mintha az enyémből tennék – mondom, nekem kell egy jó lencse, nem akarok egy-két éven belül megvakulni, ha addig esetleg nem megyek neki valaminek, valakinek.
Elismeri, visszaküldi. Pár nap múlva megkeresem a tulajt, mert sem számlát nem kaptam, sem szemüveget, csak egy rakás idegvégződésem sorvadt el. Vajon mi lehet a garancia arra, hogy a jövő heti szemüveg jó lesz? Erre a kérdésre az eladó is csak hümmög, mondván az ő műfogsora tízszer olyan drága volt, és használhatatlan. Ezzel jól megvigasztalt. Addig is használom a régi pótszemeimet, bár annak a keretét kínai pillanatragasztóval férceltem öszsze, de az garantáltan tart. Addig megyek majd, és cseréltetem vissza a szemüvegeket, amíg nem kapok egy jót, vagy csődöt nem jelent a cég, hiszen a lencsét könnyebb cserélgetni, mint a retinát.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.