2010. április 21., 10:362010. április 21., 10:36
Így volt ez akkor is, amikor a központban kerestem szabad taxit, ami esőben, éjjel szinte lehetetlen. A főtér melletti utcán egyetlen taxi ácsorgott, kicsit gyanúsan, hiszen egy 1310-es Dacia volt, amit azért figyel meg az ember, mert ilyen autóval általában az ár háromszorosával dolgozó „magánvállalkozók” szokták megtéveszteni a jóhiszemű egyént.
Miután láttam, hogy egy ismert taxitársasághoz tartozik, elindultam feléje, mire kipattant a sofőr, kicsit kopaszodó fehér bajszos bácsi, s kinyitotta a csomagtartót, majd kérte, hogy tegyem be a táskám. Ez felettébb furcsa volt, mivel egy kisebb méretű hátitáskám volt, ezért megkérdeztem, hogy valóban az autón hirdetett cégnek dolgozik-e, mire a sofőr készségesen elővette igazolványát. Nem paranoiáskodtam tovább, beültem a – meglátásom szerint – ’79-ben gyártott autóba, s elmondtam a címemet. A bácsi szinte azonnal nyelvet váltott, és elkezdte panaszáradatát.
A kommunizmus után kezdett el taxisként dolgozni, ugyanezzel az autóval, de akkor még nem kellett minden fél évben lecserélni az ajtók belső burkolatát, akkoriban az urakat szállította, most meg a vasat gyűjtögetők is vele akarják elszállítatni zsákmányukat. Ha kiáll egy út szélére több kollégájával együtt, mindenki kap fuvart, csak hozzá nem ül be senki, pedig jó autó ez, kicsit kecetel a féltengely, meg hát kapaszkodni kell a kormányba, de kivisz ez a hegyen, sok százezer kilométer van már benne, bár nem tudja pontosan, mert még 2000-ben megállt az óra. Nincsen benne CD-lejátszó, de neki van otthon magnója, s mindig felveszi az új számokat kazettára, mert a rádió nem megy, mióta egy részeg utas lefejelte a gombot róla. Mikor megérkeztünk a megadott címhez, fizetés után újból kipattant az autóból, s mire én is kinyitottam az ajtót, már a csomagtartóból kivett táskámmal köszönte meg, hogy vele utaztam. Én meg kiszálltam újból 2010-be, s az időutazásomat kis idő múlva csak a ruhámba beivódott citromos szagosító jelezte.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.