2011. május 05., 10:142011. május 05., 10:14
Nos, ilyenkor a szomszédság egy része – gondolom, már csak megszokásból is – becsukja az ablakot, sóhajt egyet, és nyugodtan lefekszik aludni, mondjuk, zene vagy tévé mellett, esetleg füldugóval. A másik csoport egy ideig húzza cérnával, majd úgy dönt, valamit mégiscsak tenni kéne, mert másnap dolgozni kell, és az éjjeli alvás nélkül nem megy.
Legutóbb a szokásos padtársaság egyre hangosodó röhögését, böfögését hallgattam – nem próbálom itt visszaadni, miről és hogyan szoktak beszélgetni, legyen most elég a hangerő zavaró tényezőnek –, miközben este a televíziót néztük. Ilyenkor még nincs nagy baj, én is kicsit feljebb húzom a hangerőt a tévén, és próbálok elvonatkoztatni.
Valamivel éjfél előtt dühös női kiabálást hallok – az egyik fölső szomszédnál szakadt el a cérna. A játszótéren szórakozó hat-hét fiatalembert ez rendkívüli módon elszórakoztatja, röhögve mutogatják szegény szomszédasszonynak a pocakjukat (ne kérdezzék, miért) meg a boldogabbik felüket.
Mintegy tíz perc múlva a másik lépcsőházból kiabál ki síráshatáron egy idős ember – őt már válaszra sem méltatják, zavartalanul üvöltöznek tovább. Mikor az óra már csaknem fél egy felé járt, nálam is elfogyott a türelem. Legtanárosabb, legkioktatóbb hangomon kiszóltam, s előbb megkértem őket, menjenek máshová kiabálni, majd mikor nem érkezett válasz, közöltem, hogy ha nem takarodnak el azonnal, rendőrt hívok.
Bár „feleselni” nem akartak, vagy nem mertek – ki tudja, melyik általános iskolai rettegett tanárnőjüket képzelték a hangom mögé? –, egyikük mintegy magában, de jól hallhatón többször is elismételte: ő bizony rendőr. Úgy tettem, mintha nem hallanám, csak visszakérdeztem, értik-e, amit mondok, majd amikor nem jött válasz, elővettem a telefont. Férjem épp jókor fogta le a kezem: ő ugyanis azt is észrevette, hogy elkotródtak.
Nos, mondanám, sikeres este volt, a kérdés azonban marad: egyesek csak akkor hajlandók normálisan viselkedni, ha valaki rendőrséggel fenyegetőzik?
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
szóljon hozzá!