2009. április 08., 11:172009. április 08., 11:17
Eközben a hatalmat kiszolgáló közszolgálati televízióban Megéneklünk, Moldova jellegű szórakoztató műsor fut, a kommunista vezetők pedig külföldről megrendelt és finanszírozott, leitatott vandálok által végrehajtott államcsínykísérletként könyvelik el az eseményeket. Romániában 1989-ben a népfelkelés élére álló posztkommunista politikai klikknek sikerült átvennie a kormányrudat Ceauşescuéktól, húsz évvel később, a Pruton túl a fiatal nemzedék által támogatott politikai ellenzék próbálja bevenni Európa utolsó kommunista fellegvárát. A román–moldáv hasonlat nem véletlen, hiszen bármennyire is tagadná, Bukarest nem idegen a chişinăui rezsim elleni indulatok szításától, példa erre Mircea Geoană, a szenátus szocdem elnökének nyilatkozata, miszerint a vasárnapi választások nyomán a szomszédos ország jelentősen eltávolodott Európától. Figyelemreméltó az is, hogy a moldovai fiatalok Voronin távozásán kívül a Romániával való egyesülést is követelik, sőt a román nemzeti lobogót is kitűzték a parlament homlokzatára. Márpedig ez a revíziós törekvés igencsak aggasztja az EU-t, amely egyáltalán nem kívánja, hogy legkeletibb tagállama révén összetűzésbe keveredjen a Moldovát még mindig egykori szovjet tagköztársaságként kezelő Oroszországgal. És persze ne feledjük az 1991-es polgárháború során függetlenedett szakadár Transznisztria képviselte gócpontot sem. Végül pedig nem hallgatható el az sem, hogy a mostani moldovai fellángolástól valószínűleg nem áll távol az az Egyesült Államok, amely a térségben például Ukrajnában és Grúziában végbement narancsos forradalmak megkomponálásából is alaposan kivette a részét. Hogy aztán mennyire lesz sikeres a Prut menti narancsos rendszerváltás, az egyenlő mértékben függ a moldovai ellenzék kitartásától és attól, hogy Moszkvában rábólintanak-e Voronin kommunistáinak félreállítására.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.